Címlap

Talán, napjainkban sincs olyan iskolás gyerek, aki ne ismerné a Fel-fel vitézek a csatára című hazafias dalt, ha nem is az egész szövegét, de legalább részleteket. Nagy valószínűség szerint, Klapka György neve és az általa 1849-ben védett komáromi vár is leginkább ennek a dalnak köszönhetően került a köztudatba. Hiszen a legtöbben, a katonai erősség nevének hallatán, a dal témájául szolgáló eseményre gondolnak, vagyis Komárom az 1848–49-es szabadságharcban betöltött komoly katonai szerepére. Azon belül is a várvédők világosi fegyverletétel  utáni hősies helytállására. Ez volt a „bevehetetlen erőd”, amit végsőkig védtek a magyar szabadságharcosok, és nem is tudták elfoglalni a Habsburgok.

Komárom történelmi szerepe a legtöbb embernek nagyjából ehhez az eseményhez köthető. Pedig a vár már egy nagyon komoly történelmi múlttal rendelkezett a szabadságharc idején. A 16-17. században, Komárom azt jelentette a magyaroknak, amit ekkor Buda jelentett a törököknek. Vagyis, folyami haderőt állomásoztató végvári központot, méghozzá a legfontosabb dunai hadikikötő szerepét betöltő támaszpontot. A török korban, katonai kulcsszerepet betöltő Komárom „bevehetetlensége” már megmutatkozott. Már a Római Birodalom idején katonai erőd állt itt Celementia néven. A népvándorlás idején, a 6. században, avar törzsek vették birtokba az egykori római települést, majd a magyar honfoglalás után, Árpád, Ketel nemzetségfőnek adományozta a területet, akinek fia földvárat építtetett itt. A Szent István király által kiépített vármegyerendszerben nagy szerep jutott az erősségnek, Komárom vármegye székhelye lett. A vármegyeszékhely földvárát a tatárjárás utáni várépítési hullám során, IV. Béla 1265-ben kővárrá építette át. Hunyadi Mátyás uralkodása idejére, a város óriásit fejlődött, regionális kereskedelmi, gazdasági és katonai központtá vált.

A török elleni harcok új korszakot jelentettek a vár életében. Buda 1541-es elestével, I. Ferdinánd király,  Bécs védelme érdekében, elrendelte a vár korszerűsítését és megerősítését. Az olasz hadmérnök, Pietro Ferrabosco tervei alapján, a 16. század második felében felépült vár komoly erősséggé vált a törökök elleni harcokban. Hogy a hadi utat képező Dunát teljesen uralja és, hogy a zavartalan átkelést biztosítsák, 1585-ben, a Vág torkolatánál, és a Duna túlsó partján egy-egy cölöphídfő-erődöt építettek. Ezzel kezdődött az erődrendszer kialakítása. A vár a tűzkeresztségen a 15 éves háború idején esett át, 1594-ben Szinán pasa kemény ostrommal sem tudta elfoglalni. Majd 1663-ban, tovább folytak a vár korszerűsítési munkálatai a vár a város felől elterülő nyugati része úgynevezett koronaművet kapott. Innentől létezik az Öreg- és Újvár fogalma, hiszen a védművel két várrész alakult ki. Emellett, a Vág torkolatánál, és a Duna túlpartján lévő hídfőerődöket is megerősítették.

A török kiűzése után, a vár komoly katonai szerepét egy időre olyannyira elvesztette, hogy a Rákóczi-szabadságharc után, a Habsburgok még a lerombolását is tervbe vették. A „boldog békeidőket” hozó 18. században nem katonai ostrom, hanem az 1763-as és az 1783-as földrengés okozott komoly károkat a „szebb időket látott” várban.

Hogy Komárom katonai szerepe nem szűnt meg teljesen, az a napóleoni háborúknak „köszönhető”. Miután Napóleon seregei 1809-ben Bécset is elfoglalták, I. Ferenc császár udvartartásával idemenekült. Ekkor dőlt el véglegesen, hogy a korábban lerombolásra szánt Komáromot a Habsburg Birodalom legerősebb katonai erődrendszerévé kell kiépíteni, ahol akár 200 ezer fős sereget is elhelyezhetnek. Johann Gabriel von Chasteler táborszernagy vezetésével korszerűsítették az Öreg- és Újvárat, elkezdődtek a várost nyugatról védő Nádor-vonal és a keletről védő Vág-vonal építési munkálatai. A Duna túlparti megerősítését is folytatták, az ott álló hídfőerőd (Szent Péter-palánk, később Csillagerőd) mellé még két másik védművet is terveztek. A koppánymonostori homokdombon épül majd meg a Monostori erőd, a Nagyigmánd felé vezető úton pedig az Igmándi erőd.

Ezt az építési folyamatot szakította meg a közben kirobbant 1848–49-es szabadságharc, ahol az újjáépülő védmű ismét átesett a „tűzkeresztségen”. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, ennek során tökéletesen megfelelt az elvárásoknak, ha nem is egészen oly módon, ahogy a Habsburg-hadvezetés szerette volna. A komáromi vár szerepe a szabadságharc során mind katonailag, mind politikailag kiemelkedő jelentőségű volt. Az 1848 decemberétől ostromlott vár egészen szeptember 27-ig kitartott, és nemcsak a magyar szabadságharc, de az európai forradalom és szabadságharchullám végső helyszíne volt, ahol letették a fegyvert.

A szabadságharc kitörésekor, a hatalmas és korszerű erőd parancsnoka a császárhű Wilhelm Mertz volt három zászlóaljnyi gyalogsággal és ötven tüzérrel. A város forradalmi hangulata miatt képtelen volt a rendelkezésre álló katonákkal a várat megvédeni. Az udvartól kért segítséget, melyet Magyarország katonai parancsnoka, a Pesten tüntető civilek szétverése miatt a Pesti Törvényszék által körözött, majd a Csillagerődben elrejtőzött Ignaz Lederer tábornok közvetítette számára, de V. Ferdinánd nem válaszolt. Sőt a király június 13-án kelt levelében elrendelte az engedelmességet a Magyar Forradalmi Kormány parancsának. Azonban a kedélyek nem nagyon javultak, egyrészt a parancsnok a vár ágyúit a városra irányította, másrészt a magyarellenes beállítottságú horvátokból álló várkatonaság kivívta a város lakosságának ellenszenvét. Ez utóbbiakat Bécsbe vezényelték és egy olasz zászlóalj (3 század) érkezett helyükre.

Az elszabadult indulatok lecsillapítására és a várvédők nemzetiségi összetételének magyarság számára kedvezőbbé tétele érdekében augusztus 10-én, Batthyány Lajos miniszterelnök elrendelte, hogy a városban tartózkodó 1200 komáromi nemzetőr mellé, Esztergomból, ugyanekkora létszámú nemzetőrség érkezzen a vár őrizetére. A Besze János és Kosztolányi Mór őrnagyok vezényletével, Esztergomból érkező nemzetőröket azonban Mertz tíz napig nem engedte be a várba, hanem a Nádor-vonal bástyáiba irányította őket. A pattanásig feszült helyzetet tovább mérgesítette, hogy Mertz szeptember 10-én, a Majthényi István alezredes vezette újabb esztergomi nemzetőröket annak ellenére nem bocsájtotta be a várba, hogy azok Batthyány írásbeli parancsával érkeztek, amely a vár parancsnokságának átadására szólította fel a császárhű várkapitányt. Mertz olyannyira nem akart engedelmeskedni, hogy szeptember 15-én, a Gönyűn állomásozó császárhű csapatokat rendelte Komárom védelmére, de terve kitudódott. A város polgármestere, Amtman Jenő, meghiúsítandó a csapatok Dunán átkelését, szétszedette a hajóhidat. Terve sikerrel járt, a Mertz által hívott zászlóalj nem jutott be a várba. A város szerencsétlenségét csak tetézte, hogy 17-én tűzvész pusztított, amit a lakosság a várban állomásozó császári katonák rovására írt.

Végül, szeptember 29-én, Mertz-et és a császárhű várvezetést sikerült távozásra bírni, az új várparancsnok Majthényi István lett. Az itt maradt várkatonaság letette az esküt az új magyar alkotmányra. Szeptember végétől, a későbbi legendás várparancsnok, Klapka György ekkor kinevezett erődítési- és tüzérparancsnok felügyeletével, tovább folytak a félbeszakadt erődítési munkálatok. Ennek keretén belül kezdték meg a koppánymonostori homokhegyet földsáncokkal megerősíteni. A Csillagerődöt egy zászlóaljnyi legénységgel és 90 tüzérrel látták el. A legénység 1848 végén, több mint tízezer főt számlált.

A vár ostroma 1848 végén kezdődött el, a decemberben megindult osztrák támadás során, a II. osztrák hadtest 30-án ért Komárom falai alá. Ramberg és Neustadler tábornokok ostromgyűrűt vontak a vár köré, a védőket felszólították a vár átadására. Közben érkezett a hír Buda várának január 7-i elfoglalásáról. Majhényi tábornok a vár feladása mellett érvelt, de a honvéd tisztikar mély felháborodással fogadta javaslatát. Ellenállásuk a szabadságharc további eseményire döntő hatással volt. Majthényi lemondott, utódja január 28-tól a későbbi aradi vértanúk egyike, Török Ignác e tisztségében, a magyar kormány által frissen kinevezett tábornok lett. Közben január 13-án, megtörtént az ostrom első összecsapása Nyárasdnál, ahol a várvédők megfutamították az ostromló erőket. Úgy tűnik, a természet is kegyes volt a várvédőkhöz, ugyanis január 22-én, jeges ár öntötte el a Vág és Duna közötti laposan fekvő sík területeket. Ennek köszönhetően a vár észak és kelet felől megközelíthetetlenné vált.

Márciusra a helyzet odáig fajult, hogy a bezárult az ostromgyűrűben több, mint 14 ezer osztrák katona nézett farkasszemet a várvédőkkel az Ácson berendezkedett Balthasar Simunich altábornagy parancsnoksága alatt. Az általa elfoglalt monostori Homokhegyen tüzelőállást rendezett be, és március 20-án megkezdődött a vár helyett a város egy hónapig tartó bombázása. A Pestet szétbombázó császári tábornok, Hentzi tettéhez hasonló aljas cselekedet indítéka a város lakosságának a vár védőivel szembefordítása volt. Célját nem tudta elérni, a lakosság kitartott. Szállóigévé vált: „Lőhetsz német, de be nem jössz!”

Az ostromló sereg parancsnokságát március végén, Welden táborszernagy vette át. Március 31-én, újabb rohamban, a dunai Vág-torkolat felől próbálta meg elfoglalni a várat, de a várvédők a hídfőállásból olyan kereszttűz alá vonták az ostromlókat, hogy kénytelenek voltak meghátrálni, miközben egy másik csatamezőn, az Apáli-szigetnél is sikerült a Habsburg-haderőket megfutamítani. Április elején, a természet ismét kegyes volt a magyarokhoz, a Duna tavaszi áradásával a vár védhetősége jelentősen javult, ráadásul hír érkezett a felmentő sereg érkezéséről is. Ennek hatására kezdték meg a korábban lebontott hajóhíd visszaépítését, hogy az Öregvár és Csillagerőd közötti kapcsolat létrejöhessen. A folyamatos tüzérségi támadással nehezített munkával épülő híd április 7-re sikeresen elkészült. Az összeköttetés létrejötte után, az osztrákok újabb célpontja a Csillagerőd lett, de elfoglalására tett kísérleteik sorra meghiúsultak.

A vár parancsnokságával megbízott emberek ekkoriban sűrűn váltották egymást, április 10-én, a városba érkező Lenkey János állt a bevehetetlen erősség élére, majd őt az április 20-án, huszárcsapat élén érkezett Guyon Richárd váltotta fel. Guyon érkeztéről Jókai Mór kalandos írásában a következőképpen számol be:

„Az égő templom fénye messze világít a sötét éjszakában.
Udvard felől az éji tűzvilágnál egy csapat lovas látszik ügetni a megszállt vár felé. A lovasok huszárok, vezérök alacsony zömök férfi, hosszú szőke szakállal és életpiros arccal, mely most még pirosabb a tűz visszfényétől s lelke haragjától.
Midőn a parthoz érnek, az őrszem megállítja őket, a vezér egy iratot vesz ki kebléből, melynek olvasta után a helyparancsnok katonaüdvözléssel köszönti az érkezőt, s átszállíttatja a városba. Azon utca végén, mely a Vághoz vezet s melyet a monostori telepek golyói be nem járnak, nagy csoport kardos férfit talál a jövő idegen, kik ott állnak egy tömegben s nézik távolról a tüzet.
Nézi őket – honvédek. Jobban nézi. Látja, hogy csalódott, nem honvédek, csak honvédtisztek.
Odaléptet hozzájok.
– Mit keresnek önök itt? – kiált rájok kemény parancsoló hangon.
– Kicsoda ön? – kérdi sértett büszkeség hangján egy kövér szakállas, bajuszos ember, aranyos mentegallérral; képéből kilátszik, hogy valami képviselőből ütött őrnagy, ki féltében állt be katonának.
– Az én nevem Guyon Richard – felel az érkezett –, mától fogva e vár parancsnoka. Mit keresnek önök itt? – E névre néhány hang a tömegből éljenezni kezdett.
– Nekem nem éljenek kellenek, hanem hőstettek. Miért nincsenek önök a tűznél? miért nem oltanak?
– Engedelmet kérek, tisztelt tábornok úr – szólt megjuhászult hangon a szakállas, termetes őrnagy, parlamentáris pozitúrát véve parancsnoka előtt –, ott oly sűrűen röpkednek a bombák, hogy az oltást megkísérteni csupa vakmerő istenkísértés és életkockáztatás lenne.
– Katonának ott a helye, ahol a golyók hullanak! mozduljanak önök!
– Engedelmet kérek, de az ellenség valóban elég illojális módon nemcsak bombákkal, melyek közül némelyik százhatvan fontot nyom, nemcsak tüzes golyókkal és röppentyűkkel, miknek végére hatfontos gránát van ragasztva, de sőt srapnellel is lövöldöz az égő házak fölé – mentegetőzék az aranynyakú táblabíró, s nagyon ki akart magáért tenni egy válogatott diétai dikcióval.
– Tetszik önnek menni vagy nem – vágott közbe röviden a kis férfi, s nyeregkápájából egy pisztolyt vont elő, s azt oly hidegvérű képpel irányzá a raisonnírozó homlokának, miszerint az bizonyos lehete felőle, hogy ha még egyet szól ellene, lelövi mint egy tököt.” (Forrás:  Jókai Mór: Komárom. In: Jókai Mór: Forradalmi és csataképek, Budapest, Unikornis (Jókai Mór munkái), 1994. – Magyar Elektronikus Könyvtár)

Guyon ezután, Jókai történetében, másnap, meginvitálja az égő város oltásában egyáltalán nem jeleskedő katonatiszteket és polgári előkelőségeket tavaszi hangulattól átitatott, szabad ég alatt eltöltendő ebédre. Mindezt a vár legjobban lövetett falszakaszán.

A várvédőknek kegyetlen ostromállapot április 22-ével véget ért, ugyanis Klapka György és Damjanich János a felmentő sereggel ekkor érkezett meg a szétrombolt városba, és időt nem vesztegetve érkeztük után azonnal nekikezdtek a várospusztító ostromgyűrű szétzúzásának. A művelet során, a magyar honvéd tüzérek ágyúkkal lőtték Szőnyt, ugyanis az osztrák haderők a katolikus templom tornyában rendeztek be megfigyelőállást. Miután az osztrákok felszámolták megfigyelőállást, a Csallóközben állomásozó császári katonák ellen intéztek támadást, melynek eredményeként sikerült szétrombolni az ostromlók Lovadnál épített Duna-hídját. Április 26-án, nemcsak az osztrák ágyúállásoknak oly kedvező monostori Homokhegyet sikerült visszafoglalni, de még Újszőnyből is kiverték a támadókat. Görgei és Damjanich vezérletével, a magyar honvédek a magyarság számára gyászos emlékű Mohácsig szorították az ellenséget.

Miután az ostromlott vár „fellélegezhetett” a Habsburg-haderők képezte ostromgyűrű szorítása alól, a Magyar Honvédség nemcsak a károk helyrehozatalának, de a védelmi rendszer tökéletesebbé tételének is nekilátott. A herkulesi munka egy nappal a budai vár visszafoglalása előtt készült el, vagyis május 20-ra kiépítették a vár körvédelmét.

Mindeközben, a komáromi honvédek egy része részt vett Buda felszabadításában. A monostori Homokhegytől a Csillagerődig sáncsort vontak, tíz helyen úgynevezett kiserődökkel erősítették meg. Emellett, a Duna felől is biztosították a várat, körsáncokat húztak fel az Erzsébet- és az Apáli-szigeten is. Buda visszafoglalása után, május 28-án, a kormány kinevezte Klapka Györgyöt abba a tisztségbe, melyben világhíressé vált: Komárom várparancsnokává. Klapka, hogy az erődítési munkálatokat megkoronázza, megbízta Thaly Zsigmondot a Monostori erőd megépítésével. A munkálatok befejeztével, 292 ágyúval védte a várőrség az 1848–49-es magyar szabadságharc és az európai szabadságharchullám utolsó „stációjának” számító – a szó szerinti értelemében véve – bevehetetlen komáromi várat.

Az erődítési munkálatok gyümölcse megmutatkozott a további hadi események során. 1849 júniusában, a cári orosz intervenció nyomán, cári sereggel megtámogatott osztrák sereg támadt újfent a várban állomásozó honvéd erők ellen. Haynau vezetésével azonban kudarcot vallottak, július 2-án, a komáromi csatában nem sikerült bevenni a várat.

Sajnos, nem alakult ilyen kedvezően az úgynevezett második komáromi csata, melynek során a felvidéki zászlóaljakkal bővült magyar sereg megkísérelte dél felé az ostromgyűrűből kitörést, hogy a Maros-Tisza térségébe vonuljanak. A hadtörténészek ezt tartják a szabadságharc legvéresebb csatájának. Azonban július 12-én, Görgei Artúrnak csapataival sikerült elhagyni Komáromot a Duna bal partján vonulva, így Klapka György teljhatalmat kapott a vár és a város felett. Két hadtest, a II. és VII. (egy hadtest 2-4 dandárból; 1 dandár 3-4 zászlóaljból áll), 24 zászlóalj és 12 lovasszázad fölött rendelkezett, több, mint 18 ezer várvédő honvéd parancsnoka volt. Ezzel szemben az ostromló Csorich altábornagy vezénylete 12 ezer katonára, 16 zászlóalj gyalogosra és 6 lovassági századra terjedt ki. Július 14-én, ostromállapotot hirdetett ki, melynek következtében a környező falvakból rekvirálással feltöltötte a vár élelmiszer-tartalékait, szükségpénzt vezetett be és az összes idegent kiutasította a városból.

Közben hadműveleti tevékenység is folyt a várvédők részéről, rajtaütöttek az ostromlók tatai élelmiszerraktárán, melynek során, száz hadifoglyot sikerült ejteni, és hozzájutottak az ostromló sereg hadrendjéhez. Július 30-án egy diverziót is végrehajtottak Mátyusföld irányában, mellyel az ellenség figyelmét akarták elterelni. Augusztus 3-án – a hajdani végvári időket idéző módon – a várból kitörő honvédek több helyen, Almácson, Mocsán és Igmándon rajtaütöttek az ellenségen, ahonnét gazdag zsákmánnyal ezer hadifogoly mellett 30 ágyúval, 35 szállító hajóval és az élelmezésre szánt vágóállatok ezreivel tértek vissza. A sikeres portyaszerű rajtaütésnek a gazdag zsákmányon kívül morális eredménye is lett, néhány nap alatt mintegy hatezer újonc jelentkezett a várőrségbe.

1849. augusztus 13-án, Világosnál a Görgei Artúr vezette magyar honvédsereg letette a fegyvert Rüdiger tábornok előtt és a Bohus-kastélyban aláírták a megadási okmányt. Ezután, Komárom elszigetelt gócpontja maradt a magyar szabadságharcnak. Ezt a gócpontot az osztrák hadvezetés nem nézte jó szemmel, augusztus 20-ára ismét ostromgyűrűt vontak a város és a vár köré. A Klapka György közel húszezer fős serege által védett Komáromot egy negyvenezer katonából álló császári sereg próbálta meg bevenni. Klapka időközben kiküldött kémei által hírt kapott a szabadságharc bukásáról, vagyis hogy mindössze Komárom az egyetlen „talpalatnyi föld”, ahol a magyar szabadságharc lobogóját lengeti még a szél. Ennek hatására, az elszánt várőrség két pártra szakadt, az egyik párt az utolsó vérig küzdelem híve volt, a másik fele az elszánt szabadságharcosoknak a józanabb megfontolás jegyében, a várvédőknek teljes amnesztia fejében, hajlandó volt a vár feladására. Közben az osztrák–orosz csapatok parancsnokai (Csorich altábornagy, Alcaini alezredes, Paszkievics tábornagy) sorra küldték a vár megadására való felszólításaikat, az utolsót Haynau 1849 augusztusában.

A körülmények szülte kényszerhelyzet következtében, a vár védői végül rászánták magukat a vár átadásáról a tárgyalásokra, melyek szeptember elsejétől kezdődtek meg. A magyar feltételek eleinte irreális jellegű részeket is tartalmaztak, például: „Adassék általános közbocsánat az országnak, s az összes magyar hadseregnek, a magyar bankjegyek értékesíttessenek, s mindazon hazafiak, kik külföldre akarnak utazni, útlevéllel láttassanak el”. Miután az osztrák hadvezetés elutasította a radikális kéréseket, kiújultak a harcok. Úgy tűnik, a várvédők között sem volt mindenki eltökélt, mert szeptember elején, 15 katonaszökevényt ki kellett végezni. A szeptemberi ostrom alatt Jókai Mór tollához illő esemény is történt, osztrák kémet fogtak el és végeztek ki, akit egyenesen Klapka György meggyilkolására küldtek a várba. Szeptember 25-én, Ószőnynél sor került a szabadságharc utolsó csatájára.

Nem tudjuk, a várvédők meddig tudták volna még a várat tartani, de az a tény, hogy a szeptember 27-én, Haynau Herkálypusztán berendezett főhadiszállásán átadott, a vár feladásának feltételeit tartalmazó okmány, sok tekintetben radikális pontjait a Habsburg-hadvezetés elfogadta, azt sejteti, hogy hosszú és kegyetlen, sok véráldozattal járó ostrommal számolhatott a Habsburg-hadvezetés. A  világpolitikában lezajlott reakciók Ausztriának kedvezőtlen hatása is belejátszhatott az országos amnesztia helyett már „csak” a várvédőknek kegyelmet kérő dokumentum elfogadásába. A dokumentum szövege a következő:

„1. A várőrség fegyver nélkül szabadon bocsáttatik. A tisztek kardjai tulajdon gyanánt megmaradnak. Oly tisztek, kik ezelőtt a cs. kir. hadseregben szolgáltak, külföldre szóló útleveleket nyernek. Akik ilyeneket nem kivánnak, szabadon hazabocsáttatnak, kivéve azokat, akik magukat önként jelentenék. A honvédtiszteknek, t. i. azoknak, akik ezelőtt nem szolgáltak, szabad tartózkodás engedtetik a hazában, minden fenntartás nélkül jövendő alkalmazásukra nézve. A cs. kir. ezredbeli legénység közbocsánatot nyerve, mindazon egyénekkel együtt, akik időközben tiszti állásra léptek, szabadon elbocsáttatik s a későbbi törvényes üldözés elől valamennyien felmentetnek.

2. Külföldre szóló útlevelek mindazoknak adatnak, akik olyakat 30 nap alatt követelnek.

3. A tiszteknek egy havi díj, a legénységnek 10 napi zsold adatik osztrák bankjegyekben, cs. kir. szabályszerü hadi illetmény szerint.

4. A várőrségnek kincstári utalványok kiadása által előidézett kötelezettségei kiegyenlítésére 500,000 pengő forintok fizettetnek osztrák bankjegekben.

5. A Komáromban lévő elnyomorodott, s beteg harcosok jövője biztosíttatik.

6. Ingó, s ingatlan magánvagyonát egyátalában mindenki megtartja.

7. Hogy hol, mikor s mi módon tétetnek le a fegyverek, később fog meghatároztatni.

8. Az ellenségeskedések ezennel mindkét részről megszüntetnek.

9. A vár hadi szokás s mindkét részrőli ratifikáció után átadatik.

Kelt a Herkály-pusztán, Szept. 27-én 1849.

Haynau s.k., táborszernagy.
Takács százados.
Gasparitz, százados.
Mednyanszky alezredes.
Rutkay alezredes.
Prágay alezredes.
Gróf Zichy Ottó, ezredes.
Gróf Esterházy Pál, ezredes.
Janik János, ezredes.
Szabó Zsigmond, ezredes.
Kászonyi József, ezredes.
Aschermann Ferenc, várparancsnok.
Klapka György, vár- s hadseregparancsnok.”

A várátadási szerződés értelmében a helyőrség tagjai minden további üldöztetést megelőzendő menlevelet (Geleitschein) kaptak. Hogy a város valamennyi polgári tisztviselője részesüljön a kegyelemből, Klapka őket is besorolta a katonai állományba. Megközelítőleg harmincezer ember menekült így meg az osztrák megtorlás elől, köztük volt Jókai Mór is, akinek neve felesége, Laborfalvi Róza közbenjárására került fel a várvédők listájára. Október 1-e és 4-e között megtörtént a vár átadása, ezzel lezárult a magyar szabadságharc. Klapka György utolsó szemléjét október 2-án tartotta a Csillagerődben.

Komárom kapitulációja után, Klapka az emigrációt választotta. Élt Londonban, Párizsban, Lipcsében is, de végül Genfben telepedett le. Miután megkapta a svájci állampolgárságot, az 1850-es évektől politikai szerepet is vállalt. Amellett, hogy a genfi képviselőház tagja volt, tevékenyen részt vett a 48-as magyar emigráció szervezkedéseiben. 1859. május 6-án, Párizsban Kossuth Lajossal és Teleki Lászlóval megalakította az emigráns magyar kormány szerepét betöltő Magyar Nemzeti Igazgatóságot. A háború során megszervezte az Itáliai Magyar Légiót. A magyar szabadság ügyében eredményt nem hozó háborút lezáró, villafrancai béke tárgyalásai során lemondott a Magyar Nemzeti Igazgatóságban viselt tisztségéről.

Az 1866-ban kirobbant porosz-osztrák háború újabb reménysugarat csillantott fel a magyar emigráció számára. A helyzet annyira komollyá vált, hogy Klapka egy volt honvédezredes, Nemeskéri Kiss Miklós közvetítésével megállapodott a poroszok vezéralakjával, Otto von Bismarck kancellárral újabb magyar légió felállításáról, mely a Klapka-légió nevet kapta. Azonban ezeket a törekvéseket sem koronázta siker magyar részről. Már a kezdeti szakaszban gondok adódtak, a tervezett háromezer fő helyett alig tudtak kiállítani ezerötszáz katonát. Klapka a parancsnokságot július 26-án vette át, amikor a háború lényegében már véget ért. Augusztus 3-án ugyan behatoltak Magyarország területére a Morvaországgal határos Jablunka-hágón keresztül, de néhány nap múlva, lényeges eredmény nélkül, visszatértek porosz területre. Ezután Klapka lemondott a parancsnokságról. 

A Klapka-légió kudarcba fulladt vállalkozásáról Hajdúfy Miklós 1983-ban, Klapka légió címmel, játékfilmet készített. Az inkább lélektani, mint akciójelenetekre központosító film árnyalt módon mutatja be a kiegyezést váró –mindamellett Klapka személyét mélyen tisztelő – magyar társadalom elutasítását újabb lehetséges, vélhetőleg nagy véráldozatokkal járó szabadságharccal szemben.

A kiegyezést követően, Klapka hazatért Magyarországra. Katonai pályát – a Klapka-légió miatt – nem vállalhatott, így a politikai életbe vetette magát. A Deák-párt tagjaként Illava, majd Temesvár országgyűlési képviselője volt. Ugyan I. Ferenc József eltiltotta a további katonai pályától, azonban dicső múltja miatt, 1868-ban megválasztották a honvédegyletek elnökévé. Szabadkőművesként is tevékenykedett, Türr Istvánnal és Andrássy Gyulával, a magyarországi Nagy Oriens szabadkőműves nagypáholy alapító tagja volt. Klapka 1892. május 17-én hunyt el a magyar szabadságharc és, nyugodtan állíthatjuk, a magyar hadtörténelem egyik leghíresebb tábornoka, akinek nevét már az óvodáskorú gyerekek is ismerik a népszerű katonadal sorait énekelve:

„Híres Komárom be van véve.
Klapka György a fővezére.
Büszkén kiáll a csatatérre.
Hajrá huszárok! Utánam, előre!” 

Megjegyzés: Az írás szerzője Hamvai-Kovács Gábor – OSZK, Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály. Részletek az írásból. A teljes írás itt: oszk.hu - honlap@oszk.hu

Kép1: A komáromi erődrendszer. Kép forrása: Wikipédia – OSZK

Kép2: Klapka és Haynau találkozása. A kép forrása: Ezernyolczszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben. Egykoru képek, okiratok, eredeti kézírások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek. Budapest, Franklin, 1898. – OSZK

Kép3: Komárom ostroma. In: Benedek Elek: Hazánk története, Budapest, Athenaum, 1914. – Magyar Elektronikus Könyvtár. Kép forrása: Digitális Képarchívum – OSZK

Kép4: Klapka György. In: Vasárnapi Ujság, 14. évf. 26. sz. (1867. június 30.), 321. – Elektronikus Periodika Archívum. Kép forrása: Digitális Képarchívum – OSZK

Kép5:A tizenhárom aradi vértanú arcképe Barabás Miklós litográfiáján. A bécsi forradalom évfordulóján, 1849. október 6-án végeztette ki őket Haynau, I. Ferenc József utasítására. Kép: Wikipédia