Kreatív vita

A szerző vakon született, egyetemi diplomát szerzett, s neve ismerős lehet az egykori Magyar Rádióból. Verse az ország, a világ mai helyzetében erőt kölcsönzhet, utat mutathat mindannyiunk számára.

Ma van a vakvezető kutyák világnapja. Holl Józsefné Gyulán élő dietetikus – ahogy ismerhetjük: Jolika – a most közlésre kiválasztott vers sortárs költőjének munkáját azzal a „pántlikázással” bízta ránk, hogy köszönti az ország vakvezető kutyáit, „az örök vadászmezőkre távozottakat is”, s valamennyi hálás gazdiját…

Este volt, tízet ütött a közeli templom harangja. Csend, nyugalom és a sötétség leple, ami körbezárt. Lelkemben békesség, valami mély tompultság, ami megérintett. A folyóban madarak riogtak, egy kutya úszott mögöttük, talán a fogát fente rájuk. A madarak, szárnyuk lévén ugyan, de nem röpültek el, hanem csak annyira csapkodtak tovább, hogy be ne érje őket az eb. Vajon miért játszadoznak a kutyával, vajon tudják a szándékát? – gondolkodtam el a jeleneten, mert az ember már csak ilyen, mindent meg akar érteni, s ha megérti őket, talán értelmet kapnak a dolgok.

Jolika – „leánykori” nevén Holl Józsefné – Gyulán élő dietetikus-életmód tanácsadó a vitalap.hu belső, világlátásunkat jó irányban befolyásolló partnere. Most egy olyan vers megjelentetését segítette elő, mely szerzőjének, Huszár Péternének (Szauer Gertrúdnak) tolószékben telnek napjai, vaksága is sokak által elképzelhetetlen kihívások elé állítja, de energiákat szabadít fel belőle az is, hogy két gyermek édesanyja. Belső szépsége is utat tör magának, amikor versbe simítja tűéles világlátását.

Szinte egy időben két telefonáló is elmondta a magánvéleményét a Fidesz Békés Megyei Területi Választmányának minapi tisztújító ülésével kapcsolatban. Egy harmadik pedig érdeklődésével egy frissen lábra kelt hír(esztelés) nyomába eredt. (Ez utóbbiról annyit: legális Fidesz-források híján nem tudtuk számára megerősíteni – igaz megcáfolni sem – az információját. Legfeljebb szélesebb körben ismertetni tudjuk: állítólag Kubatov Gábort eldöntötten Kósa Lajos követi a Fidesz pártigazgatói székében.) Az említett két véleményezés szerint pedig az már a vég (kezdete), ha egy kormányzó politikai párt úgy szabadul meg egy súlyos bűncselekményekkel gyanúsított megyebeli első emberétől, hogy megválasztja országos választmányi küldöttjének. S alelnökké tesz egy költségvetési csalásért elítélt polgármestert, sőt megengedi, hogy a bukott elnök vélt győzelme reményében az ezzel, vagy azzal „meggyőzött” választmányi szavazókat – mintegy biztosítékként – mindenhová betuszakolta, mert érdeke azt diktálta, hogy minden poszton legyenek hűbéresei. (Amíg eljátszhatja a hűbérurat.)

1955 tavaszától hirtelen megmozdult az ország. A legtökéletesebb rendszerben is vannak hézagok, s hogy ez a rendszer mennyire volt a legjobb, azt legfeljebb a törvénykezők, odafenn a nagy apparátusban, hitték, a nép már annál kevésbé. A pártvezetésen belül két csoport öltött arculatot: egyik részről Nagy Imre, aki éppen kormányon volt, és az általa vezetett reformerek, másik részről a Rákosi-Gerő irányította sztálinisták. A hangulatot tovább élezte a a Varsói Szerződés megkötésének nemzetközi fogadtatása, ami ismét az ellenségeskedés hangulatát szította a két világrendszer között, és a katonai készülődés is lendületet vett. A gazdaság sem a legjobban alakult, Magyarországon a mezőgazdaság újra háttérbe szorult, a vidéket elhanyagolták. A korábbi, nehézipar-központú gazdaságfejlesztést állították előtérbe, a versenyszellemet a Szovjetunió diktálta, de mindent, akár a hétköznapi életről való szemléletet is, mint házasság, erkölcs, fegyelem, az eszme szabta meg.

Testi adottságai alapján azt mondhatnánk a szerzőről, hogy „nem lát”. De az igazság az, hogy „nem úgy” lát.

Ez a mese kezdődhetne úgy, hogy egyszer volt, meg hol nem volt, de ez nem lenne igaz, mert lehet tudni, mikor volt, és azt is, hogy hol. Éppen napjainkban esett meg, és hol máshol, mint a mi városunkban, Naplementében, ahol mostanság minden a fejetetejétől a talpáig fel lett túrva, kurta farkú malacok nélkül. Úgy hírlik, azért fordítgatják ki meg be, széltében, hosszában, hogy a Napnál is tündöklőbb legyen. Megsúgom, én ezt nem hiszem el, mert a hatalmas csillagot izzító tizenötmillió fokos, vakító fényt nehéz lenne überelni.

Többségében úgy érezték az emberek, hogy tehetetlenek, mintha semmi közük nem lenne az országhoz, ami a szülőföldjük. A magyarázatok, amik az újságok lapjain megjelentek, vagy a rádióból elhangzottak, zavarosak és érthetetlenek voltak. De ez minden korszakban hasonlóan működött. Fentről ugyanis annyi a tájékoztatás, hogy a szemeket elhomályosítsa, a szájakat pedig elhallgattassa, és ez mindig olyankor történik így, ha maga a hatalom keveredik önmaga ellentmondásába, és már nem tudja helyesen kezelni a helyzetet, ugyanúgy, ahogy a megoldást sem találja.