Címlap

Ismerősöm különös esete még az agyonátkozottban történt, majd ötven évvel ezelőtt. Fontos volt közölni ezt a tényt, mert nem mindegy, hogy valami melyik korszakban történik. Az emberi történeteket a korok, meg a kórok határozzák meg. Példának okáért, a kapitalizmusban ez a sztori elő sem fordulhatott volna. Több oknál fogva sem, de legfőképp azért, mert abban a kór, csak a szocializmusból nézve rágott, ugyanis ott kizárólag az egyéni érdek számított. A mi, dicső izmusunkban is létezett érdek, csak egészen más okból, mint az odaáti oldalon. Nálunk ez akkortájt, csakis a közért történhetett. A dolgozó nép mindenkiért dolgozott… és egy kicsit magáért. Ebben az ideológiai hangulatban teltek a munkás hétköznapok. Éldegélt a nép, ahogy tudott, viselkedett és dolgozott, ahogy engedték, árulkodott, vagy beárult lett, ahogy alakította magának.

De a lényegre térve, eme történet szerint, hetvenhárom karácsonya közeledett, a kedélyeket az év végi értekezlet híre csigázta fel. A beszámolókon túl, a várható – már akinek – jutalom reménye kecsegtetett, talán lesz mit aprítania a fa alá! Csak az volt a kérdés, kik lesznek azok a szerencsések… vagy szerencsétlenek? – mert bizony számolniuk kellett azzal, hogy sok irigy szempár tüzét vihetik haza, gyertyagyújtó gyanánt.

Ahogy ez már lenni szokott, ama ígéretes napon a vállalat nagytermében gyűltek össze a párton belüliek, és a párton kívüliek, akik kevésbé számítottak létszámnak. Ugyanúgy, ahogy az ország minden szegletében, az ehhez hasonló összeröffenéseken, kezdetnek zengett a dicshimnusz. De ez még a bevezető volt csupán, mert a lényeg csak ezután következett. Azaz a számadatok, amik mindennél beszédesebben vallottak a vállalat eredményességéről, vagy eredménytelenségéről. Az összegyűlt kompánia nyugtalanul izgett, mozgott, mert a duma, az duma, de a szám a tény, az árulkodik arról, hogy mi kerül a pénztárcába. Akik előre se számítottak semmi kecsegtetőre, azok fásultan bámultak az ablakon kifelé, inkább a lassan szállingózó hópelyheket figyelték. Egyedül annak reménye dolgozott a türelmükön, ha lesz elegendő hó, és megmarad karácsonyig, akkor meglephetik a gyereket egy hóemberrel… már ha engedi a hó, hogy embert csináljanak belőle.

Végre eljött a pillanat, amely megállította a kést a levegőben. Most, most derül fény az igazságra! Hantos Tihamér, az igazgató, szokatlanul keserű tekintettel, de elvtársi méltósággal felemelkedett a székéből, levette a szemüvegét, komótosan megtörölte bepárásodott tekintetét, és a főkönyvelő felé fordult.

- Kedves elvtársak, akkor elérkeztünk az évértékelés legfontosabb eleméhez. Számfirka elvtárs, megkérlek, tartsd meg a beszámolódat! – szólított fel az elvtársigazgató a főkönyvelőt, akinek az elvtárssága már nem volt annyira megbízható, mármint akkor, ha nem lesznek elég kedvezőek az adatok.

A főkönyvelő, szürkére vakolt arcszínnel, görnyedt testtartással kihúzta magát a székéből, majd a jobb kezében tartott papírlapjából kihámozta a számokat, amiket a vállalat éves értékeléséhez adott össze. Miközben az adatokat sorolta, feje úgy járt félkörívben, mint nyári hőségben a ventilátor. Egyetlen, szabad kezével pedig igazgyöngyöket csepegtető homlokát törölgette. Voltak, akik aggódva figyelték Számfirka feszült tekintetét, a papírlapot szorongató elfehéredett kezét, de olyanok is akadtak, akik a reménytelenség üres semmiségébe révedtek. A csendes, rendszerint elégedett Langyos Béla a székében himbáltatta magát, közben a maga előtt tartott jegyzettömbjébe, számok helyett a pálcikafigurát rajzolgatta, amit éppen előző este a hároméves kisfiának mutogatott. Míg húzogatta a vonalakat a szája csendben járt: pont, pont, vesszőcske… - felhorkantott, a toll nagyot koppant az asztalon, a szék, amellyel éppen hátrafelé lendült, kicsúszott alóla, ő pedig hatalmas dübbenéssel padlót fogott. Bár a jelenet adhatott volna okot rá, de a kollektíva mégsem nevetett, az eszme nem ölte ki belőlük az együttérzést. Tudták, ha nevetni merészelnének, kiderülne, Langyos elvtárs bizony nem figyelt, unta a banánt, amit ekkor még hírből sem ettek. A bajkeverő rémülten tápászkodott fel, s valami légből kapott okra hivatkozva mentegetőzött.

A főkönyvelő tartotta magát az eredeti tervhez, nem zökkentette ki a jelenet, tovább szórta a számokat, amik egyre inkább arról árulkodtak, hogy rohadt rosszul alakultak a dolgok. A várt eredményeket nem produkálta a vállalat, a dolgozók nem teljesítették a faliújságra rajzszöggel kitűzött tervet. Az igazgató, úgy, mint aki a vállalat élén állt, ült – mikor, hogyan –, pilátusi arckifejezéssel morzsolgatta kezeit, és egyre dühösebben méregette a szónokot. Számfirka ettől a nézéstől már dadogott, s egyre nedvesebben hintette a negatív előjelű számokat. Kétségtelen lett, hogy rosszul állt a vállalat szénája. Lőttek a betakarításnak. Az igazgató haragos arccal felpattant.

- Főkönyvelő elvtárs, dolgozó elvtársak! Az adatok nagyon elkeserítőek, a tavalyi évhez képest alul teljesített a vállalat, ennek vonzatában, senki ne várjon semmi elismerést. Viselje mindenki a magatartása kudarcát. Főkönyvelő elvtárs, téged külön is megfedlek a hanyag hozzáállásod miatt… - folytatta volna, de a vörösödő és dagadó fejű Számfirka Aladár rémülten ugrott fel.

- De igazgató elvtárs, igazán nem tehetek arról, hogy az idén nem volt semmi járvány, vész, sokan túlélték a korukat… védekezett volna tovább a főkönyvelő, de az igazgató szinte üvöltve vágott a szavába.

- Vérforraló, hogy nem átallasz ilyen bagatell dologgal védekezni. Igenis nagyon is rajtunk múlik a jó termelés, ha van bennünk elég lelkesedés, és a vállalat érdekei kellően fontosak számunkra… – eddig jutott a mondandójával, mert ekkor meg a főkönyvelő vágott vissza dühösen.

- Még az hiányzik igazgató elvtárs, hogy elvárd tőlünk, furkós bottal álljunk az utcasarkokra és üssük le az embereket a tervteljesítés érdekében.

- Jelképesen, már miért ne! – rikoltotta a vezér elvtárs magából kikelve. - Egy jó temetkezési dolgozónak mindenre késznek kell lenni a teljesítményért… - az igazgató eddig jutott, mert kijelentésének súlya döbbenetes erővel csapott le rá, a következő percben liluló arccal a mellkasához kapott és az asztalra bukott.

Egy hét múlva ünnepélyes szertartás keretében, a vállalat saját halottjaként temette el a mindenre elszánt igazgatót, aki már nem láthatta, hogy a halála egy icurka-picurka szám lett az év végi mérleg kimutatható adatában.

Kép: A kép illusztráció. Forrás: Pixabay