2021. április 23., péntek,  Béla
 
 
 
 

Címlap

[S a többi...]
2021. március 20., szombat
A szőlősgazda kútja
Novella - Hétvégi olvasmány
Szerző: Zsidov Magdolna
Ez a novella 2015-ben egy Hagyaték (megtörtént esetek) című pályázatra íródott, mely elnyerte a Szegedi Tudományegyetem zsűrijének különdíját. Mint utóbb kiderült, ezt a pályázatot kizárólag Csongrád megyére írták ki, ami elkerülte a békéscsabai szerző, Zsidov Magdolna figyelmét. Ennek ellenére, értékelés után megkapta a különdíjat, és ezért kerülhetett be a Szeged Megyei Jogú Város Önkormányzata és a Senior Center által kiadott antológiai gyűjteménybe.

Az öregember kora délután a szőlőjébe készült. Kerékpárra pattant, de amikor a meredekhez ért, onnan már csak tolta. A pince falához állította ütött-kopott járgányát, rátámaszkodott, és várta, hogy csituljon a lázas zihálása. Az izzadságcseppeket letörölte a homlokáról, majd a pince ajtajához lépett. A kilincs után nyúlt, a keze megállt, töprengett, nem tudta mitévő legyen, bemenjen, vagy előbb nézzen körül. Végül leült a pince előtti padra és szidta a meredeket, amiért kifulladt.  Majd mindennap megteszi ezt az utat, s nem is olyan rég, ember nem volt, aki tudta volna tartani vele az iramot, csak az utóbbi időben lassítja le valami a mellkasában. A hatalmas szőlő és a pince a sajátja, nem vették el tőle, az államosítás őt megkímélte. Azt mondták, jár neki, bűntelenül töltött le kerek egy évet a börtönben, még a Horthy-rendszerben. A darutollasok összevissza verték, de meg nem tudták csonkítani, sem a testét, sem a lelkét. Egy emberét védte, akire azt mondták, kommunista. Feltételezték, hogy pártoló, azért állt ki érte. Hogy az Isten készítette számára azt az esetet, arról az öreg szentül meg volt győződve, mert mi másnak köszönheti, hogy most ezek tényleg azt hiszik, hogy hozzájuk tartozó. Úgy tűnt az öregnek, hogy már a Mindenható sem mossa le róla, hogy kommunista. Ugyan már, dehogy volt ő szimpatizáns, csak az igazságérzete nem hagyta bajban azt a férfit, akit bevádolt egy rosszakarója, de neki jó napszámosa volt.  Abban az időben kulák volt, 1950 után már szőlősgazda. Így egészen más… ugyanaz az ember és mégsem. Sok évet ért meg, éppen nyolcvanhármat, és sok mindent élt túl. A veréseket, a németeket, oroszokat, az eszmeváltást, az izgalmakat, hogy, mit hagynak meg neki, és mit nem, de megedződött benne. Bármennyire győzködték, nem hordja szíve fölött a tagsági könyvet, de őt nem érdekli, hogy mit hisznek róla. Tette a dolgát, sokat dolgozott, a munka nem hagyott időt a pihenésre: egyszer takarás, aztán metszés, többször permetezés, máskor kaccsazás, majd minden kezdődött elölről. Semmit ki nem hagyott, mert ugyebár, így van rend a világban.  A szőlő meghálálta a gondoskodást, megtermett a tőkén annyi, hogy bőven jutott a borból az újabb szüretig. Alkalmi munkásokkal dolgoztatott, de a teendők őt sem gyűrték le. Csak olyankor hagyta ott a dolgát, ha bort mért az ivóvendégeknek és a vásárlóknak. Szerettek hozzá járni, a borát, de a szavait is jóízűnek találták. A borcsinálásról szóló viccekkel maga szórakoztatta az embereket. Nyugodt volt a lelkiismerete, nem kutyulta az italt. A szívkórházból is feljártak hozzá… egy kis nedű, miért ártana? Ezt ő maga is tapasztalta, hisz a felesége betegesebb volt, mint azok közül némelyik. Felsóhajtott mélyről, odabentről. Az éveket sem számlálja már, mennyi ideje annak, amikor a törékeny, márványfehér arcú füredi lány megtetszett neki, bár a jóakarók a fülébe súgták, semmire sem való, valami kórság rágja. Nem törődött a szóbeszéddel, feleségül kérte. Az már biztos, nem sok hasznát vette, legfeljebb a virágágyasban babrált és végezte a benti teendőket. Ennél többre nem futotta az erejéből. Gyermekük nem lett. Az öregnek fájt, de szerette az asszonyt, ráadásul az évek alatt hozzászövődött, mint inda a karóhoz. Gyerek nélkül is meg lehet élni, de a szőlőt, az ő mindenét, nem lesz, aki örökölje, marad az államra, de nem bánja. Vegyék, vigyék, meghagyták neki, akkor miért neheztelne, halála után meg már úgyis mindegy, kié lesz! Az asszonyt jó pár éve elvitte a szíve, most már két földhöz jár: az egyik nagy, bőven akad benne tennivaló, a másik kicsi kupac, nem sok gondja van vele, de hűségesen gondozza, és olyankor mindent megbeszél a hant alatt szunnyadóval, s arra gondol, vajon majd kettőjüket, ki fogja gondozni?  Az építész készült az öregemberhez, tudta, hogy izgatottan várja, szeretné nagyon azt a kutat a pincéjéhez közel. Nem kellene a vizet lentről, a faluból hordania kantában a kerékpár kormányára akasztva. Mosolygott magában, meg kell hagyni, az öreg nemcsak jó gazda, de taktikus, dörzsölt ember is. Alkudozott vele, egy hordó bort ígért és jó birkapaprikást a munkásoknak, ha az eredeti tervnél néhány méterrel, tízzel, talán kicsivel többel, feljebb vezetik el a vizet. Meggyőzően a szemébe nézett, odalépett hozzá, megveregette a vállát, és ő már akkor tudta, hogy nem fog nemet mondani. Mi az a néhány méter? Az öreg megérdemli, megvédett egy ártatlan embert, aki talán azt sem tudta, milyen kommunistának lenni.   Az öregember várta az építészt, és a gondolatai pergették az időt. Valami nagyon hiányzott neki: talán a gyerek, esetleg egy hozzá közeli emberfia, de leginkább az asszony, akivel egy test és egy lélek lett az összeláncolt évek alatt. Csendes asszony volt, olykor azért zsörtölődött vele, nehezen békélt meg azzal, hogy majd minden nap a Magyar Tenger nevű vendéglőben kötött ki, holott a saját pincéjében is annyit ihatott, amennyit akart. De neki nem volt elég, kellett még egy utolsó pohár hazafelé, a cimborákkal. Sohasem részegedett le, bírta az italt, de a borszagú leheletét Annuska nehezen viselte, és azt mindig a szemére vetette, majd szelíden megsimogatta a fejét. Az az érintés pedig egyre jobban hiányzik az öregnek, és egyre többet köt ki a Magyar Tengerben. Átható tekintetét Buksin, a kilenc éves pulin felejtette, s arra gondolt, mit kezdene a hűséges eb nélkül? Már öt évvel élte túl az asszonyt, kitart mellette az öregségben, mint ahogy a várakozásban is. A kutya mindig türelmes, ő néha ráförmed, vagy elkergeti, ha valami nagyon fáj neki. Buksinak sohasem fáj annyira semmi, hogy tartósan haragudjon rá, leginkább pár perc után visszaoldalog hozzá. Még a kocsmába is elkíséri, senkit nem enged a bicikli közelébe. Tudja mi a dolga, a gazdája bízta rá az őrzést.   Míg a kutya tanácstalan kérdéssel a szemében lesett rá, az öregember arra gondolt, hogy mihelyst a lenti pincéből eltűnnek, talán az építész is megérkezik, s akkor zavartalanul ki tudják mérni a helyet, ahol neki kedvezően menne a vezeték, és végre csap lenne a pince közelében. Aztán előbb-utóbb minden feledésbe merül, hogy hol kellett annak a vezetéknek húzódnia, és az engedélyt is megkapja. Nem, ő semmiképp nem akarja megkárosítani az államot, de senkit sem, éppen egy picit a saját malmára, uram bocsá’, a saját kútjára hajtja a vizet.  Egyelőre nem foghatott semmihez, bármely pillanatban megérkezhet az építész. Már délután három is elmúlt, de a Nap még mindig gyöngéden nyaldosta sugaraival a hegyoldalt. Nem volt az hegy, legfeljebb dombocska, de a neve szerint, mármint hogy Öreg-hegy, úgy igen. Szeptember eleje volt, szüret előtt a szőlőben már nem sok munka akadt, inkább csak a seregélyek mohóságával kellett csatározni. Édesedett a szőlő, ízlett nekik. Rendjén is van, egyenek, de mindet azért már mégse! Tízméterenként állított fel madárijesztőt, ezen kívül napjában többször is a tekerős csörgetővel keltett ricsajt. Féltette a borát. Asszonya jutott az eszébe, amikor győzködte, hogy egyen sok szőlőt, mert az nagyon egészséges, de ő inkább a levét itta. Annuska mindig a szőlőt ette, sohasem nyúlt a borhoz, jóval fiatalabb is volt nála, mégis ő ment el előbb.  No, végre, megérkezett az építész. Felállt, eléje ment, hálásan üdvözölte, és megköszönte, hogy mégiscsak eljött. Az öreg tegezte és Mizsikémnek szólította, az építész Gyuri bátyámozta, és hiába kérte, mégiscsak magázta. A magas, szálfaegyenes termet, az ezüst fehér haj, a hólepte bajusz és a sütős, nyílt tekintetű kék szempár, tiszteletet parancsolt.  Eltelt az idő mire kimérték a helyet a vezetéknek, a csapnak, és közben megbeszéltek mindent: életről, sorsról, a világ dolgairól, háborúról, politikáról. Nem vitatkoztak, egyetértettek, a humanista érzület nem osztja meg az embereket. A diófa alatti kecskelábú asztalnál szalonnát falatoztak, rá bort ittak. Az öreg fehéret, az építész vöröset. Néhány pohár bor után hiába nógatta Gyuri bá’ Mihályt, nem tudta rávenni, hogy igyon még, az építész félt, hogy nem tud hazatekerni a kerékpáron, de a felesége és a lánya szemrehányó tekintetétől is tartott. Az öreg egyenesen ült a lócán, nem inogott. Büszkén mondta, hogy ma is meglesz a három, talán még a négy literje is, mert a nélkül, hogyan is lehetne sorsfordító dolgokról elmélkedni? Az építész felhördült, neki még az egy is sok. „A borhoz belzső tartázs kell Mizsikém, ézs szokni izs kell. Én már tizenhárom évezs korom óta szoktatom magam hozzá, nekem olyan, mint a jó, tiszta artézi víz. Nézzél jól meg, hetven éve cigarettázom, ugyanannyi éve iszom, és kutya bajom. Én tisztelem a szőlőt, és az izs engem” – magyarázta büszkén Dobrai György, a szőlősgazda.  Hirtelen esni kezdett a látóhatár aljára a Nap, már nem volt maradása. A fényét is egyre jobban vesztette, hogy majd az őt követő Hold hűvös világa uralja az égboltot. Odafenn tökéletes a rend.  Küszöbön az ősz, a nappalok rövidülnek, igyekezniük kellett, mielőtt teljesen besötétedik. A két ember elindult a hegyoldalban a „falu” felé. Az építész kicsit tántorgott, az öregember nyílegyenesen, katonásan lépkedett, italnak nyoma sem volt a tartásában. Nem ültek fel a kerékpárra, pedig lefelé még tekerni sem kellett a pedált, gurult a két kerék magától is, mégis, inkább tolták, legalább addig is beszélgettek, mert a szóból – úgy tűnt – sohasem fogynak ki. Hosszú az élet, sok a gondolat, s ha még meg is meri osztani az ember, akkor van miről beszélni. A Magyar Tenger előtt az öreg Dobrai megállt, hangja szinte kérlelte az építészt, úgy nézett rá, mintha a fia lett volna. „Mizsikém, gyere be velem egy pofa zsörre, hidd el, jót tesz a bor után, hűzsíti a gyomrot!” Vazs megyei volt az öreg, az asszony meg a szőlő hozta erre, de az ízes tájszót nem cserélte fel Vászprém megyeire. Meg sem várta a választ, belépett a füstös szagú helyiségbe. Tudta, hogy megy utána az építész, neki is szüksége volt az öregember múltjára, jelenére, s ha nem feledkeznek meg erről a titkos szövetkezésükről, akkor a jövőjére is.  Az öregember két hónap múlva meghalt, hiába lett meg a vezetékes víz a pincéje előtt. Sokan álltak a ravatala mellett, többségében a pince állandó vendégei, és a kíváncsi öregasszonyok, és ott volt Zsolnai Mihály az építész is, és arra gondolt, becsapta az öregember, hiszen azt ígérte, hogy sokáig fognak még beszélgetni és borozgatni. Ezért fogadalmat tett a koporsó mellett, hogy úgy el fogja felejteni, mintha sohasem ismerte volna, és az érzések ormára sem cipeli fel többet. A sír közelében ólálkodó Buksit haza akarta csalni hozzájuk, de a jószág nem hallgatott rá, arra várt hűségesen, aki alászállt a mélybe. Meredt szemekkel lesett a friss halomra és halkan nyöszörgött.  Bár az építész megígérte magának, hogy nem gondol többet az öregre, de sohasem felejtette el, s a közös történetüket még az unokájának is elmesélte.

 

 

Az öregember kora délután a szőlőjébe készült. Kerékpárra pattant, de amikor a meredekhez ért, onnan már csak tolta. A pince falához állította ütött-kopott járgányát, rátámaszkodott, és várta, hogy csituljon a lázas zihálása. Az izzadságcseppeket letörölte a homlokáról, majd a pince ajtajához lépett. A kilincs után nyúlt, a keze megállt, töprengett, nem tudta mitévő legyen, bemenjen, vagy előbb nézzen körül. Végül leült a pince előtti padra és szidta a meredeket, amiért kifulladt.

 

Majd mindennap megteszi ezt az utat, s nem is olyan rég, ember nem volt, aki tudta volna tartani vele az iramot, csak az utóbbi időben lassítja le valami a mellkasában. A hatalmas szőlő és a pince a sajátja, nem vették el tőle, az államosítás őt megkímélte. Azt mondták, jár neki, bűntelenül töltött le kerek egy évet a börtönben, még a Horthy-rendszerben. A darutollasok összevissza verték, de meg nem tudták csonkítani, sem a testét, sem a lelkét. Egy emberét védte, akire azt mondták, kommunista. Feltételezték, hogy pártoló, azért állt ki érte. Hogy az Isten készítette számára azt az esetet, arról az öreg szentül meg volt győződve, mert mi másnak köszönheti, hogy most ezek tényleg azt hiszik, hogy hozzájuk tartozó. Úgy tűnt az öregnek, hogy már a Mindenható sem mossa le róla, hogy kommunista. Ugyan már, dehogy volt ő szimpatizáns, csak az igazságérzete nem hagyta bajban azt a férfit, akit bevádolt egy rosszakarója, de neki jó napszámosa volt.

 

Abban az időben kulák volt, 1950 után már szőlősgazda. Így egészen más… ugyanaz az ember és mégsem. Sok évet ért meg, éppen nyolcvanhármat, és sok mindent élt túl. A veréseket, a németeket, oroszokat, az eszmeváltást, az izgalmakat, hogy, mit hagynak meg neki, és mit nem, de megedződött benne. Bármennyire győzködték, nem hordja szíve fölött a tagsági könyvet, de őt nem érdekli, hogy mit hisznek róla. Tette a dolgát, sokat dolgozott, a munka nem hagyott időt a pihenésre: egyszer takarás, aztán metszés, többször permetezés, máskor kaccsazás, majd minden kezdődött elölről. Semmit ki nem hagyott, mert ugyebár, így van rend a világban.

 

A szőlő meghálálta a gondoskodást, megtermett a tőkén annyi, hogy bőven jutott a borból az újabb szüretig. Alkalmi munkásokkal dolgoztatott, de a teendők őt sem gyűrték le. Csak olyankor hagyta ott a dolgát, ha bort mért az ivóvendégeknek és a vásárlóknak. Szerettek hozzá járni, a borát, de a szavait is jóízűnek találták. A borcsinálásról szóló viccekkel maga szórakoztatta az embereket. Nyugodt volt a lelkiismerete, nem kutyulta az italt. A szívkórházból is feljártak hozzá… egy kis nedű, miért ártana? Ezt ő maga is tapasztalta, hisz a felesége betegesebb volt, mint azok közül némelyik. Felsóhajtott mélyről, odabentről. Az éveket sem számlálja már, mennyi ideje annak, amikor a törékeny, márványfehér arcú füredi lány megtetszett neki, bár a jóakarók a fülébe súgták, semmire sem való, valami kórság rágja. Nem törődött a szóbeszéddel, feleségül kérte. Az már biztos, nem sok hasznát vette, legfeljebb a virágágyasban babrált és végezte a benti teendőket. Ennél többre nem futotta az erejéből. Gyermekük nem lett. Az öregnek fájt, de szerette az asszonyt, ráadásul az évek alatt hozzászövődött, mint inda a karóhoz. Gyerek nélkül is meg lehet élni, de a szőlőt, az ő mindenét, nem lesz, aki örökölje, marad az államra, de nem bánja. Vegyék, vigyék, meghagyták neki, akkor miért neheztelne, halála után meg már úgyis mindegy, kié lesz! Az asszonyt jó pár éve elvitte a szíve, most már két földhöz jár: az egyik nagy, bőven akad benne tennivaló, a másik kicsi kupac, nem sok gondja van vele, de hűségesen gondozza, és olyankor mindent megbeszél a hant alatt szunnyadóval, s arra gondol, vajon majd kettőjüket, ki fogja gondozni?

 

Az építész készült az öregemberhez, tudta, hogy izgatottan várja, szeretné nagyon azt a kutat a pincéjéhez közel. Nem kellene a vizet lentről, a faluból hordania kantában a kerékpár kormányára akasztva. Mosolygott magában, meg kell hagyni, az öreg nemcsak jó gazda, de taktikus, dörzsölt ember is. Alkudozott vele, egy hordó bort ígért és jó birkapaprikást a munkásoknak, ha az eredeti tervnél néhány méterrel, tízzel, talán kicsivel többel, feljebb vezetik el a vizet. Meggyőzően a szemébe nézett, odalépett hozzá, megveregette a vállát, és ő már akkor tudta, hogy nem fog nemet mondani. Mi az a néhány méter? Az öreg megérdemli, megvédett egy ártatlan embert, aki talán azt sem tudta, milyen kommunistának lenni.

 

Az öregember várta az építészt, és a gondolatai pergették az időt. Valami nagyon hiányzott neki: talán a gyerek, esetleg egy hozzá közeli emberfia, de leginkább az asszony, akivel egy test és egy lélek lett az összeláncolt évek alatt. Csendes asszony volt, olykor azért zsörtölődött vele, nehezen békélt meg azzal, hogy majd minden nap a Magyar Tenger nevű vendéglőben kötött ki, holott a saját pincéjében is annyit ihatott, amennyit akart. De neki nem volt elég, kellett még egy utolsó pohár hazafelé, a cimborákkal. Sohasem részegedett le, bírta az italt, de a borszagú leheletét Annuska nehezen viselte, és azt mindig a szemére vetette, majd szelíden megsimogatta a fejét. Az az érintés pedig egyre jobban hiányzik az öregnek, és egyre többet köt ki a Magyar Tengerben. Átható tekintetét Buksin, a kilenc éves pulin felejtette, s arra gondolt, mit kezdene a hűséges eb nélkül? Már öt évvel élte túl az asszonyt, kitart mellette az öregségben, mint ahogy a várakozásban is. A kutya mindig türelmes, ő néha ráförmed, vagy elkergeti, ha valami nagyon fáj neki. Buksinak sohasem fáj annyira semmi, hogy tartósan haragudjon rá, leginkább pár perc után visszaoldalog hozzá. Még a kocsmába is elkíséri, senkit nem enged a bicikli közelébe. Tudja mi a dolga, a gazdája bízta rá az őrzést.

 

Míg a kutya tanácstalan kérdéssel a szemében lesett rá, az öregember arra gondolt, hogy mihelyst a lenti pincéből eltűnnek, talán az építész is megérkezik, s akkor zavartalanul ki tudják mérni a helyet, ahol neki kedvezően menne a vezeték, és végre csap lenne a pince közelében. Aztán előbb-utóbb minden feledésbe merül, hogy hol kellett annak a vezetéknek húzódnia, és az engedélyt is megkapja. Nem, ő semmiképp nem akarja megkárosítani az államot, de senkit sem, éppen egy picit a saját malmára, uram bocsá’, a saját kútjára hajtja a vizet.

 

Egyelőre nem foghatott semmihez, bármely pillanatban megérkezhet az építész. Már délután három is elmúlt, de a Nap még mindig gyöngéden nyaldosta sugaraival a hegyoldalt. Nem volt az hegy, legfeljebb dombocska, de a neve szerint, mármint hogy Öreg-hegy, úgy igen. Szeptember eleje volt, szüret előtt a szőlőben már nem sok munka akadt, inkább csak a seregélyek mohóságával kellett csatározni. Édesedett a szőlő, ízlett nekik. Rendjén is van, egyenek, de mindet azért már mégse! Tízméterenként állított fel madárijesztőt, ezen kívül napjában többször is a tekerős csörgetővel keltett ricsajt. Féltette a borát. Asszonya jutott az eszébe, amikor győzködte, hogy egyen sok szőlőt, mert az nagyon egészséges, de ő inkább a levét itta. Annuska mindig a szőlőt ette, sohasem nyúlt a borhoz, jóval fiatalabb is volt nála, mégis ő ment el előbb.

 

No, végre, megérkezett az építész. Felállt, eléje ment, hálásan üdvözölte, és megköszönte, hogy mégiscsak eljött. Az öreg tegezte és Mizsikémnek szólította, az építész Gyuri bátyámozta, és hiába kérte, mégiscsak magázta. A magas, szálfaegyenes termet, az ezüst fehér haj, a hólepte bajusz és a sütős, nyílt tekintetű kék szempár, tiszteletet parancsolt.

Eltelt az idő mire kimérték a helyet a vezetéknek, a csapnak, és közben megbeszéltek mindent: életről, sorsról, a világ dolgairól, háborúról, politikáról. Nem vitatkoztak, egyetértettek, a humanista érzület nem osztja meg az embereket. A diófa alatti kecskelábú asztalnál szalonnát falatoztak, rá bort ittak. Az öreg fehéret, az építész vöröset. Néhány pohár bor után hiába nógatta Gyuri bá’ Mihályt, nem tudta rávenni, hogy igyon még, az építész félt, hogy nem tud hazatekerni a kerékpáron, de a felesége és a lánya szemrehányó tekintetétől is tartott. Az öreg egyenesen ült a lócán, nem inogott. Büszkén mondta, hogy ma is meglesz a három, talán még a négy literje is, mert a nélkül, hogyan is lehetne sorsfordító dolgokról elmélkedni? Az építész felhördült, neki még az egy is sok. „A borhoz belzső tartázs kell Mizsikém, ézs szokni izs kell. Én már tizenhárom évezs korom óta szoktatom magam hozzá, nekem olyan, mint a jó, tiszta artézi víz. Nézzél jól meg, hetven éve cigarettázom, ugyanannyi éve iszom, és kutya bajom. Én tisztelem a szőlőt, és az izs engem” – magyarázta büszkén Dobrai György, a szőlősgazda.

 

Hirtelen esni kezdett a látóhatár aljára a Nap, már nem volt maradása. A fényét is egyre jobban vesztette, hogy majd az őt követő Hold hűvös világa uralja az égboltot. Odafenn tökéletes a rend.

 

Küszöbön az ősz, a nappalok rövidülnek, igyekezniük kellett, mielőtt teljesen besötétedik. A két ember elindult a hegyoldalban a „falu” felé. Az építész kicsit tántorgott, az öregember nyílegyenesen, katonásan lépkedett, italnak nyoma sem volt a tartásában. Nem ültek fel a kerékpárra, pedig lefelé még tekerni sem kellett a pedált, gurult a két kerék magától is, mégis, inkább tolták, legalább addig is beszélgettek, mert a szóból – úgy tűnt – sohasem fogynak ki. Hosszú az élet, sok a gondolat, s ha még meg is meri osztani az ember, akkor van miről beszélni. A Magyar Tenger előtt az öreg Dobrai megállt, hangja szinte kérlelte az építészt, úgy nézett rá, mintha a fia lett volna. „Mizsikém, gyere be velem egy pofa zsörre, hidd el, jót tesz a bor után, hűzsíti a gyomrot!” Vazs megyei volt az öreg, az asszony meg a szőlő hozta erre, de az ízes tájszót nem cserélte fel Vászprém megyeire. Meg sem várta a választ, belépett a füstös szagú helyiségbe. Tudta, hogy megy utána az építész, neki is szüksége volt az öregember múltjára, jelenére, s ha nem feledkeznek meg erről a titkos szövetkezésükről, akkor a jövőjére is.

 

Az öregember két hónap múlva meghalt, hiába lett meg a vezetékes víz a pincéje előtt. Sokan álltak a ravatala mellett, többségében a pince állandó vendégei, és a kíváncsi öregasszonyok, és ott volt Zsolnai Mihály az építész is, és arra gondolt, becsapta az öregember, hiszen azt ígérte, hogy sokáig fognak még beszélgetni és borozgatni. Ezért fogadalmat tett a koporsó mellett, hogy úgy el fogja felejteni, mintha sohasem ismerte volna, és az érzések ormára sem cipeli fel többet. A sír közelében ólálkodó Buksit haza akarta csalni hozzájuk, de a jószág nem hallgatott rá, arra várt hűségesen, aki alászállt a mélybe. Meredt szemekkel lesett a friss halomra és halkan nyöszörgött.

 

Bár az építész megígérte magának, hogy nem gondol többet az öregre, de sohasem felejtette el, s a közös történetüket még az unokájának is elmesélte.



<
+
>
Kérjük, hogy a nagyobb méretben való megtekintéshez kattintson a képre!


A hozzászólás csak regisztrált felhasználóknak engedélyezett.
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!

Cikkel kapcsolatos hozzászólások, észrevételek:

Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.