2019. augusztus 17., szombat,  Jácint
 
 
 
 

Címlap

[S a többi...]
2019. július 24., szerda
Minden embernek szüksége van szeretetre 1. rész
Életútinterjú M. Szabó Mihállyal
Szerző: Szabó Tiborné Hajnalka - Dr. Kellner Szilvia
A Gyógyító Művészetek Közössége a jólelkű emberek otthona. Nem ritka nálunk, hogy barátságok köttetnek. A barátok pedig azok, akiket mi magunknak választunk. Egyik tagunkkal, M. Szabó Mihály újságíróval beszélgettünk.*

M._Szabo_Mihaly_dedikalja_a_MEotetet.jpg

 

M. Szabó Mihály:

 

Virág-sirató

(Kislányom emlékére)

ha Isten lennék,
nem hagynék meghalni
soha, de soha
gyermeket

sőt, ennél is tovább
mennék, Uram

bajjal sem sújtanék
egyet sem

ők a Te bárányaid,
Uram
nemde bár?

kössünk hát alkut

vigyél engem,
vigyél hát, jó Uram,

ha egyszer már
(és miért ne?)
létszámhiány
van odafenn

cserébe egyet
kérek csupán:
adj nékik
méltó életet

 

Dr. Kellner Szilvia: Hol születtél?

 

M. Szabó Mihály: Gádoroson születtem. Ez egy Békés megyei kis falu.

 

Dr. Kellner Szilvia: Meddig laktál ott?

 

M. Szabó Mihály: Egy éves voltam akkor, mikor a szüleim Orosházára költöztek, de gyerekkoromban minden iskolai szünetet az anyai nagyszüleimnél töltöttem. Nagyon szerettem náluk lenni. Később a '70-es évek végén, és a '80-as évek elején dolgoztam is ott.

 

Szabó Tiborné Hajnalka: Mondj valamit a gyermekkorodról!

 

M. Szabó Mihály: Nehéz gyermekkorom volt. Magányos kiskölyökként nőttem fel. Nem szívesen barátkoztam. Sokszor kaptam ki, mert rossz voltam, csak azért, hogy magamra vonjam mások figyelmét. Emlékszem, hogy egyszer egy nyáron, édesanyám bezárt a kukoricagóréba, és ott játszottam magamban, még haza nem jött a munkából. Viszont az anyai nagyszüleimnél imádtam lenni. Többen voltunk. Az unokatestvéreimmel jól megértettük egymást. Kilenc éves koromtól zenéltem, sokat olvastam. Egy kistestvérért viszont odaadtam volna minden olvasmányom felét. Az egyik barátommal korhű vitorlás hajókat modelleztünk: fregattokat, briggeket, klippereket. Szép idők voltak. Szerettem volna tengerész lenni, de közbe szólt az, hogy 14 évesen tüdőasztmás lettem.

 

Szabó Tiborné Hajnalka: Gyerekkorod karácsonyait eleveníti fel a következő prózád, amit a Facebook oldaladon találtam.

 

M. Szabó Mihály:

 

A karácsonyról

 

Nem is tudom már, mikor ettem utoljára narancsot? Azt hiszem talán 2012 karácsonyán. És akkor még karácsonyfánk is volt. Hát persze, akkor még együtt volt a család. A nagymamáméknál mindig is volt karácsonyfa, mondanom sem kell, hogy minden iskolai szünetet náluk töltöttem nagyjából, na és ott a karácsonyfa úgy nézett ki, hogy ezüstpapírba csomagolt diók, meg szaloncukrok csüngtek a fán, melyek aztán az unokáknak köszönhetően, szép lassan megfogyatkoztak. Téli estéken, éjszakákon – szilveszterkor az egész éjszakát ébren töltöttük! – kártyáztunk a nagymamámmal. A tét kukorica és/vagy babszem volt. A nagybátyám bodzapuskát készített nekem. A bodzaág belülről szivacsos, azt a részt eltávolítva egy lyukas csövet kapunk. Ez lett volna az ágyúcső. És faragott ő fából, egy nem is tudom minek nevezzem: talán tolókának, szóval azt, valami gumifélével felhúzva nagyszerűen lehetett kukorica, meg babszemeket lövöldözni. Aztán meg a kukoricaszárból készített figurák ugye (tehén, kutya stb.). Maga volt a csoda! Merthogy akkor még nem volt ám TV, meg számítógép, igaz, sokkal közelebb is voltunk egymáshoz! Érdekes módon – pedig szeretett olvasni – nem a nagymamám olvasott fel nekem mesét, hanem én a nagymamámnak. Volt egy orosz népmeséket tartalmazó, jó vastag mesekönyvem, azt hiszem az volt a címe: Repülő hajó, hát esténként abból olvastam fel neki, és nagyon tetszett nekem ez a fordított szereposztás. A rádió, úgynevezett néprádió volt, csak két állomást lehetett rajta fogni: a Kossuthot, na meg a Petőfit. Szóval – minden örömével és bánatával együtt –, szívesen emlékezem vissza a gyermekkoromra.

 

M. Szabó Mihály: Látod, ez is igaz, meg az is, amit itt az interjúban mondtam. Szóval ilyen Janus-arcú volt az én gyermekkorom.

 

Szabó Tiborné Hajnalka: Mesélnél egy kicsit magadról és a szüleidről?

 

M. Szabó Mihály: A gyerekkoromról sokkal többet nem tudok mondani. Azaz tudnék, de az már novella, vagy regény lenne. Édesanyám paraszti, apám iparos családból származott. Egyszerű emberek voltak. Édesanyám kereskedőként dolgozott, apám sok helyen megfordult. Volt tiszthelyettes a tüzéreknél, kőműves, betanított munkás, és segédmunkás is. Úgy gondolom, anélkül, hogy kiteregetném a szennyest, elmondhatom, hogy nem jó házasságban éltek. Valószínűleg, hogy édesanyám korai, tragikus halálába apám nőügyei, és a kocsmázása is közrejátszottak. De a mi családunkban egyébként sem volt ritka az öngyilkosság. Az apám, a nagybátyám, és a nagymamám húga is önkezével vetett véget az életének.

 

Szabó Tiborné Hajnalka: Hova jártál iskolába?

 

M. Szabó Mihály: Jó kérdés. Szinte az életem felét iskolapadban töltöttem. Az általánost az Orosházi József Attila Általánosban végeztem. Azon kevesek egyike vagyok, aki Békés megyében láthatta még József Attila nővérét: Etelkát, az iskola szoboravatási ünnepségén. (József Etelka 2004. április 3-án halt meg, 101 éves korában – a szerk.) Az első érettségit géplakatos szakon, az Orosházi Táncsics Mihály Gimnáziumban szereztem, a másodikat a Szegedi Tömörkény István Művészeti Szakközépiskola zeneművészeti tagozatán, a gépészeti szakközepet szintén a Táncsicsban, mint ahogy a technikusi oklevelet is. Aztán volt közben két év, mikor elvégeztem egy amatőr színpad rendezői tanfolyamot. Majd felvételt nyertem a Kecskeméti Műszaki Főiskolára, de hamar ott hagytam, mivel engem mindig is a humaniórák érdekeltek. A műszaki tanulmányok egy kényszerpálya következményei voltak. Aztán volt megint két év, amikor Békéscsabán végeztem el a közösségfejlesztői tanfolyamot.

 

Dr. Kellner Szilvia: Szerettél iskolába járni? Mik voltak a kedvenc tantárgyaid?

 

M. Szabó Mihály: Őszintén mondom, hogy az általános iskolába hol szerettem járni, hol nem. A tanulás szinte abból állt nálam, hogy odafigyeltem az órákon, és meg is jegyeztem mindjárt, ami ott elhangzott. A házi feladatokat ki nem állhattam. A gimnáziumot nagyon utáltam. Szegény édesanyám beíratott a géplakatos szakközépiskolába, azzal a jó szándékkal, hogy legyen egy szakma is a kezemben. De engem soha nem érdekeltek a gépek. Jó voltam biológiából, kémiából, matematikából, fizikából. Mitagadás, jobban el tudtam volna képzelni azt, hogy mondjuk, orvos legyek. Harmadikos gimnazista voltam, amikor év végén elhúztak matekból. Pótvizsgázni sem akartam elmenni. Hogy mégis elmenjek, ahhoz anyám szigora kellett. Nos, nem tudom, hogy nálamnál volt-e valakinek rosszabb bizonyítványa negyedikben, vagy sem, ugyanis az én év végi átlagom 2,1 lett. Felnőtt koromban szerettem meg a tanulást, addig csak olvasni szerettem. 16 éves koromban már Németh Lászlót, Dosztojevszkijt bújtam.

 

Szabó Tiborné Hajnalka: Tudom, hogy két házasságod volt. Mikor nősültél először?

 

M. Szabó Mihály: Éppen túl voltam az érettségin, mikor találkoztam az első feleségemmel. Viccesen szoktam mondani mindkét házasságommal kapcsolatban, hogy én nem megnősültem, hanem férjül vettek. Két évig éltünk együtt. A páromnak közben volt három elvetélt-, és egy ikerterhessége. Két kisfiú. Az egyik 3 órát, a másik 6 órát élt. Két év múlva hivatalosan is összekötöttük az életünket.

 

Szabó Tiborné Hajnalka: Hány gyermeked született ebből a házasságból?

 

M. Szabó Mihály: Lilla lányom 1974-ben, Tünde lányom 1977-ben.

 

Szabó Tiborné Hajnalka: Említetted, hogy az édesanyádat tragikus körülmények között veszítetted el. Mi történt vele?

 

M. Szabó Mihály: Nem könnyű erről beszélnem. Az édesanyám ugyanis felakasztotta magát 44 éves korában. Én találtam rá. Szóval, nagyon megrázó dolog volt. A mai napig szoktam vele álmodni.

 

Szabó Tiborné Hajnalka: Ez a gyásznak a legnehezebb fajtája, hisz` egyszerre éltél át sokkot, és veszteséget. Hogyan tudtad feldolgozni ezt?

 

M. Szabó Mihály: Azt hiszem, hogy látensen ez még mindig itt van a tudatom mélyén.

 

Szabó Tiborné Hajnalka: Hány éves voltál, amikor elveszítetted az édesanyádat?

 

M. Szabó Mihály: Édesanyám 20 évvel volt idősebb mint én, tehát 24 éves voltam akkor.

 

Szabó Tiborné Hajnalka: Mi segített át a nehéz időszakon?

 

M. Szabó Mihály: Én nem is tudom. A hagyományos értelemben véve én nem tudok gyászolni. Nem hordtam fekete ruhát, és nem vagyok egy temetőbe járós fajta sem. A halálát nehéz volt feldolgoznom. Mikor rátaláltam, valósággal sokkot kaptam, de amúgy éltem a mindennapjaimat. Sokáig vártam őt, abban az időpontban, amikor szokott hazajönni. Néztem a kaput, hogy végre mikor toppan be már. És persze fájt a lelkem. A mai napig fáj. Mert hát ki ne tudná: a halál csak egy élettel végez, nem egy kapcsolattal. Az küszködik tovább a túlélő gondolatvilágában.

 

Szabó Tiborné Hajnalka: Kezdetben az ember még kimondani, leírni sem képes a halál tényét, mert úgy érzi, ha nem mondja ki, akkor meg sem történt.

 

M. Szabó Mihály: Nekem a tanulás segített sokat. Édesanyám 1977-ben halt meg. Én az idő tájt szereztem meg a technikusi oklevelet, valamint jártam egy kétéves amatőr színpad rendezői tanfolyamra, és egy főiskolai előkészítőre is.

 

M. Szabó Mihály:

 

Útelágazás

 

ismét eltelt egy év, szólítlak hát anyám.
mosolyod csak fénykép őrzi, ráng, vibrál,
pattog még az emlék. fény remeg arcodon,
szemed virágoskert, körötte rét, külön világ.
emelgeti fejecskéjét néhány szarkaláb,
szemzugod hálózza megannyi inda,
vonalnyi útelágazás, melyeknél
ott állsz törött angyalszárnyakkal,
némán, tétován,
s csak út, majd elágazás újra

 

Szabó Tiborné Hajnalka: Hogyan alakult az életed ezután?

 

M. Szabó Mihály: Mivel a feleségem volt az első nő az életemben, azt hittem, lemaradtam valamiről. Sajnos kalandozni kezdtem. Az egyébként harmonikus kapcsolatunk tönkrement. Végül két kislánnyal (Lilla 9 éves volt, Tünde 7), otthagytam a családomat. Nem vagyok büszke magamra. Egyáltalán nem. Azt hiszem, az Isten megbüntetett mindezért. Amíg nem jelent meg mindkettőnk életében egy új kapcsolat, a lányokkal nagyon sokat voltunk együtt. Tanultunk, bohóckodtunk, énekeltünk a gitárkíséretemmel, kazettás magnóval „rádiójátékokat" készítettünk. A mai napig megvannak ezek a felvételek.

 

Szabó Tiborné Hajnalka: Úgy tudom, hogy zeneiskolába is jártál. Milyen hangszereken tudsz játszani?

 

M. Szabó Mihály: A konzervatóriumot trombita szakon végeztem, de az élet úgy hozta, hogy önszorgalomból megtanultam gitározni, furulyázni, és klarinéton is játszani. Muszáj volt, hiszen egy időben fúvószenekart is vezettem, és másképp nem boldogultam volna.

 

Szabó Tiborné Hajnalka: Elbűvölő a furulyajátékod, amit az alábbi videó örökített meg. Egy ember mi mindent képes kihozni ebből a kis hangszerből!

https://www.facebook.com/timearhamzsek/videos/2659164487427816/ Tőled tudom azt is, hogy a hetvenes évek végén, Gádoroson, öt éven keresztül fúvószenekart vezettél.

 

M. Szabó Mihály: Ahogy már említettem is, gyermekkoromban minden iskolaszünetet az anyai nagyszüleimnél töltöttem. Akkoriban az orosházi üveggyárban dolgoztam portálüveg készítőként. Az idő tájt kaptam meghívást a gádorosi művelődési ház igazgatójától, Kiss Imrétől, mivel az elődöm, Puruczkai Misa bácsi készült nyugdíjba menni. Egy évet még maradt az én tanítómesterem, bevezetett a zenekarvezetés rejtelmeibe. A gyerekek számára ő volt a Misa bácsi, én meg a Misi bácsi. Aztán négy éven keresztül már egyedül vezettem a zenekart. Az utánpótlást nekem kellett megtanítani hangszeren játszani, mert Gádoroson nem volt önálló zeneiskola. Ma már zenekar sincs, mert amikor eljöttem onnan Mezőhegyesre, megszűnt, nem volt senki sem, aki átvette volna a stafétabotot.

 

Szabó Tiborné Hajnalka: Hány tagja volt az együttesnek, és milyen hangszereken játszottak a gyerekek?

 

M. Szabó Mihály: Az én kis gádorosi zenekarom mindössze 15 főből állt. De az egyik minősítőn, a zsűri elnök nagyon megdicsért bennünket, hogy 15 fővel is milyen szépen megoldottuk úgy a kötelező, mint a választott művet. Anélkül, hogy részletekkel terhelném az olvasót, megemlítem néhány hangszer nevét, mivel kérdezted. Rézfúvósok: B trombita, Esz trombita, tenorkürt, B tuba, F tuba, vadászkürt; fafúvósok: klarinét, fuvola, oboa. Ütősök: kisdob (pergődob), nagydob, cintányér.

 

Szabó Tiborné Hajnalka: Egyszer, amikor beszélgettünk, azt mondtad, hogy beatzenekarban is játszottál.

 

M. Szabó Mihály: Igen, Orosházán a Táncsics gimiben. A TéGé (a Táncsics Gimnázium rövidítése) együttes keresett egy basszus gitárost. Jelentkeztem. Meghallgattak. Megfeleltem nekik. Gimis bulikon játszottunk. Élveztük a közös zenélést, meg azt, hogy imponáltunk a gimis lányoknak.

 

Szabó Tiborné Hajnalka: Sok mindent elmondtál, de egy valamiről még nem beszéltél. Úgy tudom, hogy saját dalokat is írtál.

 

M. Szabó Mihály: Igen. Születtek saját dalok is. De ez már a múlté. Verseket zenésítettem meg, többek között: Weöres Sándor, Kiss Benedek költeményeit, vagy hogy a másik oldalamat mutassam, Szabó Lőrinc: Szeretlek című versét is. Tizenöt, húsz dal lehetett. Gyermekműsorokon játszottuk ezeket, a szerelmes dalokat pedig házasságkötési szertartásokon. A gitárszó, meg a saját hangom mellett, volt egy kis, gimis lányokból álló kórusom. De, hogy őszinte legyek, ezekből a szerzeményekből legfeljebb már csak dallamfoszlányok jutnak eszembe. Régen volt ez. Harmincöt-negyven évvel ezelőtt.

 

(Folytatása következik)

 

* Az interjú eredetileg a Gyógyító Művészetek Közösség Facebook oldalára készült.

 

 



<
++
>
Kérjük, hogy a nagyobb méretben való megtekintéshez kattintson a képre!


A hozzászólás csak regisztrált felhasználóknak engedélyezett.
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!

Cikkel kapcsolatos hozzászólások, észrevételek:

Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.