2018. szeptember 25., kedd,  Eufrozina és Kende
 
 
 
 

Címlap

[Publicisztika]
2018. április 24., kedd
Kísértem a sorsot…
Szerző: Füredi Ferenc
Már jó ideje szeretném megírni, de eddig nem mertem. Akik ismernek, biztosan csodálkoznak: tudják rólam, hogy nem ismerek tabutémát. Azonban most mégis tartok attól, hogy akaratlanul is sokakat megbánthatok. Igyekszem úgy fogalmazni, hogy barátot ne veszítsek. Olvasom a sok politikai véleményt a Facebookon.

Képünk illusztráció! (Forrás: Wikipédia)

És azt tapasztalom, hogy valami – talán a tömegdemokrácia félreértése miatt, talán a közösségi média hatására, magam sem tudom pontosan – megváltozott.

 

Kezdem egy tisztelt költőtársam rendszeres megnyilatkozásaival. Ő minden alkalommal ecseteli az athéni demokrácia csodálatos aranykorának idejét. Azt mondja, akkoriban kimentek az athéni polgárok az agorára, és – legalábbis Kleiszthenész óta – cserépszavazással döntenek a köz ügyeinek kérdéseiről. Ez történelmi szempontból is primitív leegyszerűsítés.

 

Periklész korában – esetleg – valóban volt az athéni polgároknak némi joga, valóban létezett az agora, valóban egyes kérdésekben voltak jogaik az athéni szabad polgároknak. Csakhogy nem mindenkinek. A rabszolgáknak semmiféle joguk nem volt, a költő egy rabszolgatartó városállam demokráciájáról beszél. A költőtárs a  XXI. században egy rabszolgatartó társadalom szabályaival példálózik. Periklész pedig azért volt Periklész, és azért maradt fenn a neve, mert annak idején valóban működött a demokrácia. Csakhogy Athén történelme nem pusztán erre a rövid időre korlátozódik.

 

Az nem mai értelemben vett demokrácia, amelyben nincsenek irányelvek, nem irányítja senki azt; mégis, miről döntsenek a polgárok? A polgárok nem dönthettek az államformáról. Nem dönthettek a rabszolgaság eltörléséről sem. Eszükbe se jutott volna. Az athéni demokrácia fennállásának túlnyomó részében a szabad polgárok nem dönthettek a városállam legjelentősebb ügyeiben.

 

Miféle demokrácia, ahol a lakosság egy része közmegegyezés alapján eleve alacsonyabb rendű, mint a többiek? Sőt, nem is minősül embernek.

 

Senki nem vitathatja el azt a jogot, hogy akár a költő, akár XY budapesti lakótelepi lakos, vagy QW kiskunmajsai földműves véleményt mondjon.

 

Csakhogy.

 

A politika szakma. Normális esetben nagyon komoly előtanulmányokat igényel. Mondjuk, érteni kellene a hazai, a szomszédos országokbeli, a világ folyására nagy hatást gyakorolt és gyakorló országok történelméhez, kultúrájához, földrajzához, gazdaságához, diplomáciájához, szokásaihoz. Érteni kell a szociológiához, a pszichológiához, pláne a szociálpszichológiához, manapság a kommunikációhoz, vagyis nagyon széleskörű ismeretekkel kellene rendelkezni.

 

Legyenek kedvesek felsorolni az ennek megfelelő magyar politikusokat!

 

Persze lehetséges, hogy a kiemelkedő tehetségnek mindezt meg sem kell tanulnia! Ott volt például Churchill. Vagy ott volt De Gaulle. Régebben Napóleon. Egyik se volt tökéletes.

 

Churchill egyik pártból a másikba lépkedett ki és be. Rettenetes felelősség terheli a gallipoli katasztrófáért. Az már csak színezi a képet, hogy mentálisan beteg volt, és ivott, mint a gödény. Gandhit utálta, lenézte, soha nem békélt meg a brit birodalom fokozatos bukásával. Szörnyű ember volt. De amikor kellett, ő volt az, aki felismerte a náciveszélyt, harcba vitte nemzetét és győzelemre vezette.

 

Van a mai politikában hasonló tehetség? Ugyan. Már a kérdés feltevése is nevetséges. De most hagyjuk a jelenkor magyar politikusait! Ugyanis nem ezt a tudást, nem ezt a tehetséget kérjük számon rajtuk!

 

Egyáltalán, semmit nem várunk el tőlük.

 

Mert mi sem értünk igazán a politikához. Vacak drukkerek vagyunk. A külügyminisztertől nem azt várjuk el, hogy értsen a külpolitikához, „neadjisten” beszélje a diplomácia sajátos nyelvét, hanem azzal szidjuk, hogy „hülye futsalos”.

 

A miniszterelnököt egyesek hajlamosak azért tehetségesnek minősíteni, mert jól hazudik, és mert olyan, mint a hajdani viccben az albérlő: akármekkora barom, nem lehet kitenni.

 

A hatalomhoz való eszetlen ragaszkodás nem tudás, nem is tehetség kérdése, hanem egy súlyos morális hiba.

 

Megjelenik egy új, szimpatikus arcú ember. aztán azon nyomban kikiáltjuk potenciális miniszterelnök-jelöltnek, megváltónak. „Magyar Macron!” – mondja a partvonalon kívülről a botcsinálta. Ha megkérdezed, miért mondja, kész a válasz: „Olyan szimpatikus és jóképű”. Hát ennyi az igényünk, ennyi az igénytelenségünk.

 

Nem ért az internet népe a politikához, igénytelen, és drukker szemléletű. Milyen a drukker? Azt képzeli, hogy ért a focihoz. Közben még a lesszabályt sem ismeri jól.

 

Felelőtlen, gyakorta idióta beszólások lepik el a Facebookot. Ki kell mondanom: a nagyképű amatőrök többségének fogalma sincs a politikáról, mint tudományról. Olyan ez, mintha bele akarnánk szólni szakképzettség nélkül egy orvos diagnózisába, vagy egy híd statikai tervezésébe.

 

Nem is kell értenünk a politikához sem.

 

Úgy gondolom, a mi feladatunk az lehet, hogy attól, aki politikusi szerepet vállal, megköveteljük azt, amit megkövetelünk – társadalmilag – a hídépítő mérnöktől, az orvostól, az esztergályostól: értsen ahhoz, amit csinál, képezze magát, és legyen mindig becsületes.

 

A többibe nem kellene folyvást belebeszélnünk. Ha a döntésünkre szükség van, tudjuk, mikor kell, és mikor nem.

 

Az esztergályosnak nem kell megmondani naponta, hogy egy munkadarab legyártásához milyen szerszám kell, milyen forgácsolási sebességet és milyen előtolást használjon. Vagyis olyan embereket kell választanunk politikusnak , akik értenek hozzá és megbízhatóak.

A mi dolgunk nem a folytonos amatőr bekiabálás és drukkolás, hanem az ellenőrzés.

Sajnos nem itt tartunk, de nem is erre haladunk.

 

Ezért szólok.

 



<
+
>
Kérjük, hogy a nagyobb méretben való megtekintéshez kattintson a képre!


A hozzászólás csak regisztrált felhasználóknak engedélyezett.
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!

Cikkel kapcsolatos hozzászólások, észrevételek:

Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.