2019. szeptember 16., hétfő,  Edit
 
 
 
 

S a többi...

[S a többi...]
2019. szeptember 02., hétfő
Minden embernek szüksége van a szeretetre (Befejező rész)
Életútinterjú M. Szabó Mihály újságíróval
Szerző: Szabó Tiborné Hajnalka – Dr. Kellner Szilvia
A Gyógyító Művészetek Közössége a jólelkű emberek otthona. Nem ritka nálunk, hogy barátságok köttetnek. A barátok pedig azok, akiket mi magunknak választunk. Egyik tagunkkal, M. Szabó Mihály újságíróval beszélgettünk.*

M._Szabo_Mihaly_dedikalja_a_MEotetet.jpg
 
Dr. Kellner Szilvia: Sok barátod van?
 
M. Szabó Mihály: Erre csak egyet tudok válaszolni. Nincs. Ismerősöm sok van. Barátom nagyon kevés.
 
Dr. Kellner Szilvia: Jársz valamilyen közösségbe?
 
M. Szabó Mihály: Korábban vezettem irodalmi színpadot, színjátszó csoportot, voltam ifjúsági klub vezető, nyugdíjasklub vezető, fúvószenekar vezető, énekkar vezető, többnyire majdnem mindenhol vezető. Most csupán egyetlen vallási közösségbe járok, a hetednapi adventisták közösségébe. Annyi mindent kaptam tőlük, hogy egy élet kevés ahhoz, hogy meg tudjam hálálni azt a jóságot, melyet tőlük kaptam. Többek között így jutottam arra az elhatározásra is, hogy hatvanhat éves koromban újra iskolapadba ülök, és olyan szakot veszek föl, mely korábban eszembe sem jutott volna. Teológiára jelentkeztem.
 
Szabó Tiborné Hajnalka: Mi a véleményed a Facebookról?
 
M. Szabó Mihály: Mielőtt válaszolnék, előre szólok, hogy senkit nem akarok megbántani. Mindenki arra használja a Facebookot, amire akarja. Senkit nem ítélek el semmiért. Jómagam a facét csak az önkifejezés eszközének tekintem. Leginkább az írásaimat tettem fel, mostanában már azokat sem igen, inkább csak az előző évek posztjait osztom meg újra. Mint közösségi tér, szerintem nem megfelelően funkcionál. Nem tartom szerencsésnek azt, ha valaki az intim dolgait osztja meg a fészen, netán kommentekben veszekedést provokál, illetve, álláspontom szerint a politikai hovatartozást sem a Facebookon kellene megosztani. Legalábbis nem a saját, hanem egy gyűjtő csoport oldalon. Én úgy gondolom, hogy az embereknek békében kellene élnie egymással nemi-, faji-, és politikai megkülönböztetés nélkül. Elvégre bennünket többek között az is megkülönböztet az állatoktól, hogy tudunk gondolkozni, és tudjuk kontrollálni az érzelmeinket. Már aki tudja.
 
Szabó Tiborné Hajnalka: Van egy irodalmi oldal a neten. Ide, elvileg az ember azért teszi fel a verseit, hogy tanuljon a szerkesztők építő kritikájából, de sajnos éppen az ellenkezőjét tapasztalom. Neked erről mi a véleményed?
 
M. Szabó Mihály: Ellent kell mondanom neked. Az irodalmi kánonba kerülésért ádáz harcok folynak. Nagyon kell kapaszkodnia annak, aki be akar kerülni a verseivel, illetve egyéb írásaival jelentősebb irodalmi orgánumokba. Ezeknél a lapoknál sokkal szigorúbbak a feltételek, mint a nálad említett műhelynél. Ahogy a népdal mondja: „Aki dudás akar lenni, Pokolra kell annak menni!" Ezt a fórumot, direkt arra alapították, hogy a tagjait felkészítse ezekre a körülményekre. Egyáltalán nem vagyok ma már elkeseredve, ha nem maradandóra értékelik a versemet, attól még a fórum archívumában marad. Mindenki elolvashatja, aki akarja. Egy szerkesztő véleménye nem feltétlenül releváns, de hiszen ez így megy a különböző irodalmi periodikáknál is.
 
Szabó Tiborné Hajnalka: Két hónapja csatlakoztál a Gyógyító Művészetek Közösséghez. Hogyan értékeled az itt folyó munkát, társaink szeretetét?
 
M. Szabó Mihály: Örülök, hogy tagja lehetek a Gyógyító Művészetek Közösségének. Azt a szeretet, amit ott kapok, közösségtől talán csak az adventistáktól tapasztaltam, mikor hazajöttem Tündérhegyről.
 
Szabó Tiborné Hajnalka: Mit javítanál a közösségünk munkáján?
 
M. Szabó Mihály: Én? Semmit. Miért is kellene bármit változtatni? A tagok részéről csak az egymás iránti szeretetet tapasztalom. Sok szép verset is olvastam, amit két szempontból is fontosnak tartok: ad 1. aki írja, az is gyógyul tőle; ad 2. aki olvassa, az a hasonló sors láttán vigasztalást találhat.
 
Szabó Tiborné Hajnalka: A magyar nyelv nagy szókinccsel rendelkezik. Ha tehetném, kizárnám a bántó töltetű szavakat! Mi a véleményed arról szóról, hogy fogyatékos?
 
M. Szabó Mihály: A fogyatékos szó eleve degradáló. Ezt a szót leginkább az értelmileg visszamaradott embertársaim megnevezésére szokták használni. Meglehet persze, hogy más fogyatékkal élők megnevezésére is. De az előbbiben saját magamat is érintve érzem. Virágot én sohasem fogyatékosként kezeltem, nekem ő a hercegnőm volt. Ha mindenki úgy tudna szeretni, mint ahogyan ő tudott, azt hiszem béke lenne mindenütt: a családi házakban, a társadalomban, a világban.
 
Szabó Tiborné Hajnalka: Én a sérült szót használom: pl. értelmi-, mozgás-, hallás-, és látássérült. Fogyatékosnak azt nevezem, akiből hiányzik az empátia, és a szeretet. Nemrég olvastunk tőled egy interjút a Gördülő Tánccsoportról. Mesélnél arról, hogy milyen érzés volt személyesen is találkozni velük?
 
M. Szabó Mihály: Arra emlékszem, hogy letérdeltem Sárai Rita elé, és úgy kértem interjút. Gondolom, hogy ezzel méltóképpen kifejeztem a tiszteletemet, és a szeretetemet.
 
Szabó Tiborné Hajnalka: Milyen élményt jelentett számodra a fellépésük?
 
M. Szabó Mihály: Nagyon meghatódtam. Azt hiszem egy könnyet is elmorzsoltam a szememben, hogy lám van ilyen is. Egy csoda volt a számomra. És mindvégig mosolyogtak.
 
Dr. Kellner Szilvia: Milyen céljaid vannak?
 
M. Szabó Mihály: Tulajdonképpen két nagy célom van. „Összeszedni” a családom meglévő tagjait, azokat is, akik jelenleg még nem tartják velem a kapcsolatot, ez a családi része, a másik pedig a tanulás. Tanulni kívánok mindaddig, míg az egészségem és az anyagi lehetőségeim megengedik. Magamnak és másoknak is szeretném bebizonyítani, hogy sohasem késő megvalósítani az álmainkat.
 
Dr. Kellner Szilvia: Hol élsz jelenleg?
 
M. Szabó Mihály: Mezőhegyesen.
 
Szabó Tiborné Hajnalka: Nem vagy tősgyökeres mezőhegyesi, ennek ellenére rengeteg ismerettel rendelkezel a városról. Mesélnél nekünk a lakóhelyed történetéről?
 
M. Szabó Mihály: Mezőhegyes neve 1241-ben fordul elő először Rogerius nagyváradi kanonok gesztájában Mezewheges formában. Rogerius említést tesz arról, hogy a tatárjárás idején egy Pereg nevű faluban hetven falu idemenekült népét kaszabolta le a tatár. Ez a Pereg, Mezőhegyeshez tartozik, a 47-es majorban található. Sokan furcsának találják, hogy Mezőhegyesen számozzák a majorokat. Nos, ennek az a magyarázata, hogy a XVII. sz. végén egy Vertics József nevű földmérő, Mezőhegyest 84 darab 500 magyar holdas területre osztotta, és mindegyik major azt a nevet kapta, amelyik számú területen épültek fel az objektumai. Én például jelenleg a 18-as majorban lakom, amely természetesen szintén a városhoz tartozik. A Ménesbirtokot Csekonics József vértes százados tanácsára Mezőhegyesen hozták létre a remonda lovak (hadi lovak) utánpótlására. Az alapító oklevelet 1785. december 20-án, II. József (a kalapos király) írta alá. Az első ménesparancsnok maga Csekonics József lett. A XIX. században a település 1869-ig közvetlen bécsi irányítás alá tartozott. Az első alkalmazottai katonák voltak. 1869-ig, Mezőhegyesen a németen kívül nem igen hangzott el más nyelv. A XX. század elejére Mezőhegyesen a Ménesbirtok, Európa harmadik legnagyobb gazdaságává nőtte ki magát. Az első világháború után Mezőhegyest 11 hónapig tartotta megszállás alatt a román hadsereg. Mikor kiderült, hogy a települést nem csatolják Romániához, a románok minden mozdíthatót vittek magukkal, az állatokat is áthajtották zömében. Nagy vérveszteség volt ez a település életében. A két világháború között sikerült mégis talpra állítani. A második világháború után Mezőhegyes kommunista kézbe került, a régi jó szakértőknek, származásuk miatt menekülniük kellett.
 
Szabó Tiborné Hajnalka: Mi várja a Mezőhegyesre érkező látogatót?
 
M. Szabó Mihály: Mezőhegyes három lófajta kitenyésztésével is dicsekedhetik: Nóniusz, Furioso, Gidrán. Ma már Mezőhegyesen rendezik meg a legtöbb nemzetközi lovas- és kocsi hajtó versenyt. A városnak van egy három csillagos hotelje, a Nonius Hotel, 64 ággyal. És több mint 60 műemléki épületet találhat az idelátogató. A településen rengeteg az erdő, a fa, a zöld terület. Sokan jártak, járnak ide vadászni. Csak egy pár név a történelmi nevek közül: Bethlen István miniszterelnök, Horthy Miklós kormányzó, Ciano olasz külügyminiszter, és később Kádár János is. Nos, itt élek én, ebben a kis ékszerdobozban 1985 februárja óta, egy gyönyörű tavacska tőszomszédságában.
 
Dr. Kellner Szilvia: Megfogalmaztál-e már valamiféle hitvallást?
 
M. Szabó Mihály: Lukács evangélistával válaszolnék. Ennél szebb hitvallást ugyanis nem ismerek: „És amint szeretnétek, hogy az emberek veletek bánjanak, ti is úgy bánjatok velük.” (Lukács 6:31)
 
Dr. Kellner Szilvia: Mi az, ami életedben a legnagyobb élményt jelentette eddig?
 
M. Szabó Mihály: Egyértelmű, hogy a gyermekeim születése. Gondolom, hogy ehhez nem is kell semmit hozzáfűznöm.
 
Dr. Kellner Szilvia: Van olyan dolog, ami hiányzik az életedből?
 
M. Szabó Mihály: Mondhatnám azt, hogy nincs, hiszen majdnem mindent elértem az életemben, amit szerettem volna. Igaz, voltak nagyon nehéz időszakaim is. És nem, nem dolgok, és nem is tárgyak hiányoznak az életemből. Nekem nem kell luxus autó, saját lakás (el vagyok én így már ebben a bérleti lakásban is), és folytathatnám tovább, én inkább úgy fogalmaznék, hogy van-e valaki, aki hiányzik az életemből. És akkor a válaszom az, hogy igen. Nagyon-nagyon. A kislányom!!!
 
Dr. Kellner Szilvia: Miben hiszel, és mi ad erőt a nehéz időszakokban?
 
M. Szabó Mihály: Mindig hittem abban, hogy egy-egy nehéz időszak nem lehet állandó, bíztam mindig is abban, hogy egyszer minden rossz véget ér. Aztán jött Virág halála. És én már nem akartam élni. Azóta, a Jóisten segítségével sikerült kilábalnom ebből a súlyos depresszióból. Hívő lettem. Ha kérem az Úr segítségét, megadja! Ebben hiszek, és ez ad erőt!
 
Dr. Kellner Szilvia: A sérült emberek megítélésével kapcsolatban milyen szemléletet tapasztaltál?
 
M. Szabó Mihály: Tapasztalatom szerint, meglátszik felnőtt korban is az, ha valakinek a családjában van sérült ember. Ők mindenféleképpen megértőbbek, együttérzőbbek. Úgy gondolom, hogy az iskolai nevelésben sokkal többet kellene foglalkozni ennek az egyfajta „másságnak” az elfogadásával kapcsolatban. A német példa jut eszembe. Szeretettel gondozzák sérült családtagjaikat, a sérült gyerekek nincsenek elszigetelve a többiektől, nincs szekularizáció a sérült, és a nem sérült gyerekek között. Talán jó lenne egyfajta tapasztalatcsere a németekkel, hogy hogyan sikerült mindezt elérniük.
 
Dr. Kellner Szilvia: Mit gondolsz, a sérült embereknek mi lenne az a dolog, ami elősegítené a testi és lelki gyógyulásukat?
 
M. Szabó Mihály: Egyértelmű! A szeretet!!! Az odafigyelés!!! Az, hogy mindenki elismerje, hogy a sérült embertársaink mindenben egyenrangúak velünk! Eszembe jut a nemrégen, 76 éves korában elhunyt Stephen Hawking, aki a világ egyik legokosabb tudósa volt. Ő 1969-től kerekesszékben élt, és 1971-től kezdve már írni sem tudott amiotrófiás laterál szklerózisos, vagyis ALS betegsége miatt.
 
Dr. Kellner Szilvia: Sokaknak a vallás ad erőt ahhoz, hogy küzdjenek a gyógyulásért. Neked mi a véleményed a vallásról? Hiszel Istenben? Vagy másban hiszel?
 
M. Szabó Mihály: Az én Istenben való hitem egy kicsit messzebbre nyúlik. De azért nem akarok Ádám, Éváig visszamenni. Virág halála után kezdtem átértékelni az életet. Miért élek? Mi az életem értelme? Szóval kapaszkodót kerestem, én, a született ateista. Ehhez kellett az is persze, hogy jókor, jó időben találkozzam az adventistákkal, hogy el kezdjek járni a rendezvényeikre, az istentiszteletekre, és részt vegyek az elmúlt évi Találkozás Jézussal táborban. Egyre inkább megbizonyosodtam arról, hogy van Isten, és vigyázz rám. Isten az, aki nem hagyott meghalni, sem betegségeimben, sem az öngyilkossági kísérletemben. Ahogy visszagondolok, még mikor hitetlen voltam, akkor is végigkísért az életemben. Az, hogy Virág meghalt, nem az Isten akarata volt. Hiszem, hogy Virág áldozta fel önmagát értem. Ott fönn már nincs szenvedés, nincs halál, annál több boldogság. Szeretném, ha az egészséges Virág a mennyben nekem adná az első táncát! Talán, ezzel mindent elmondtam ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban.
 
Szabó Tiborné Hajnalka: Minden embert ér valamiféle veszteség az élete során. Te hogyan dolgozod fel, mi ad erőt ilyenkor?
 
M. Szabó Mihály: Jaj, én nagyon nehezen dolgozom fel a veszteségemet. Biztosan hallottál már az elefánttemetőről. Ha az elefánt érzi a közelgő halált, odamegy meghalni. Valahogy így vagyok én is ezzel, ha elveszítem valamelyik hozzám közelálló embertársamat, rokonomat. (És ez halmozottan így történt a kislányom halála után.) Elvonulok a magam kis elefántcsonttornyába, az én kis elefánttemetőmbe, megnémulok, és legfeljebb csak a papírnak tudom elmondani a bánatomat.
 
Szabó Tiborné Hajnalka: Ebben az érdekvilágban kihalóban van a szeretet. Neked mi a véleményed erről?
 
M. Szabó Mihály: Nézd, amit én tehetek, azt megteszem. Nem mondom, hogy szeretek minden embert, mert az hazugság lenne, viszont nem haragszom senkire. Már nem! Elengedtem minden haragomat, minden sértettségemet, minden viszolygásomat. Megbocsátottam mindenkinek. Szerintem a szeretet ott kezdődik, hogy mindenkit elfogadunk olyannak, amilyen. Már régen rossz, ha valakire rá akarom erőltetni az erkölcsi normáimat a szeretet jegyében. A változást, változtatást mindig magunkon kell kezdeni, akkor talán van esélye annak, hogy a másik is változni fog. Talán. Egyébként szeretek szeretni, és szeretve lenni. Szeretek élni is, mikor éppen nem veti ki hálóját rám a depresszió. De haragudni akkor sem haragszom, legfeljebb egy kicsit tüskésebb vagyok. De a hozzám közelállók már megszokták, és nem veszik zokon, ha néhány napra visszavonulót fújok.
 
Szabó Tiborné Hajnalka: Véleményed szerint is, nehezebben alakulnak ki a betegségek, ha ápoljuk a lelkünket?
 
M. Szabó Mihály: Biztosan. Magamon is megtapasztaltam. Két olyan betegségem is van, mely lelki eredetre is visszavezethető: a COPD, és a pikkelysömör. Viszont sokáig nem tudtam változtatni a velem történteken. Ma sem. De amióta hallottam a 90:10 szabályról, kezelhetők lettek számomra a velem történtek. Életünknek körülbelül 10 százalékát jelentik azok az események, melyeket nem tudunk befolyásolni. Ugyan a 90 százalék is megtörténik velünk, de csupán rajtunk múlik, hogy mennyire engedjük be az életünkbe a bosszankodást, hogy hogyan reagálunk rá.
 
Dr. Kellner Szilvia: Mi a véleményed az esélyegyenlőségről?
 
M. Szabó Mihály: A jelenlegi magyar társadalomban ez csak törvényi szinten létezik.
 
Dr. Kellner Szilvia: Nézeted szerint kinek a feladata lenne az esélyegyenlőség biztosítása?
 
M. Szabó Mihály: Fogalmam sincs. Az emberek gondolkodását kellene megváltoztatni! Egyszer Kodály Zoltánt megkérdezték, hogy mikor kell elkezdeni a gyermek zenei nevelését, mire Kodály azt válaszolta, hogy a gyermek születése előtt kilenc hónappal. Lefordítva ez annyit jelentene, hogy már az anyukának is ilyen neveltetésben kellene részesülnie. A változtatást én így tudnám elképzelni Kodállyal, vagy Kodály nélkül!
 
Szabó Tiborné Hajnalka: Mit jelent számodra a szeretet?
 
M. Szabó Mihály: Nálam a szeretet egy szín. Készítettem egyszer interjút Tahi Tóth Lászlóval egy nőnap alkalmából. Ő mondta: „A nőkre én mindig rózsaszín szemekkel nézek.” Azóta a szeretet nekem mindig a rózsaszínt jelenti.
 
Szabó Tiborné Hajnalka: Hiszel-e a szeretet erejében?
 
M. Szabó Mihály: Hiszek. Szeretettel még egy tigrist is meg lehet szelídíteni, ha kiskorától kezdve neveljük.
 
Szabó Tiborné Hajnalka: Köszönjük szépen a beszélgetést.
 
M. Szabó Mihály: Én köszönöm, hogy megkerestetek!
 
(Vége)
 
* Az interjú eredetileg a Gyógyító Művészetek Közösség Facebook oldalára készült.


<
++
>
Kérjük, hogy a nagyobb méretben való megtekintéshez kattintson a képre!


A hozzászólás csak regisztrált felhasználóknak engedélyezett.
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!

Cikkel kapcsolatos hozzászólások, észrevételek:

Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.