2019. augusztus 17., szombat,  Jácint
 
 
 
 

S a többi...

[S a többi...]
2019. augusztus 07., szerda
Minden embernek szüksége van a szeretetre 3. rész
Életútinterjú M. Szabó Mihály újságíróval
Szerző: Szabó Tiborné Hajnalka – Dr. Kellner Szilvia
A Gyógyító Művészetek Közössége a jólelkű emberek otthona. Nem ritka nálunk, hogy barátságok köttetnek. A barátok pedig azok, akiket mi magunknak választunk. Egyik tagunkkal, M. Szabó Mihály újságíróval beszélgettünk.*

M._Szabo_Mihaly_dedikalja_a_MEotetet.jpg

 

M. Szabó Mihály:

 
Magány

(Naplótöredék)

 
Ma délben bőgtem egy sort. Magzat pózba húzódzkodtam magányos ágyamon, s mit tudom én, valami vinnyogásféle hangot adtam ki magamból. (Mondd, férfitársam, te ilyenkor italba fojtod a bánatod, belerúgsz az ajtófélfába, vagy éppen megütöd szerelmedet, akit egykor imádtál?) Ma, mikor el kellett mennem valahová, hiányzott egy mondat, mikor hazaérkeztem: – Hazajöttél, drágám? Ma hiányzott egy ölelés. Ma hiányzott egy kéz simítása az arcomon. Ma hiányzott egy beszélgetés. – Szeretsz? – Szeretlek! Átöleltem a kislányomat, de egy hangfoszlány sem hagyta el ajkamat. Nem mertem hangosan zokogni, meg ne ijesszem őt. Puszilgattam arcocskáját, aztán elfordultam, ne lássa, mennyire feldúlt vagyok. Lehet, hogy depressziós vagyok, vagy egyszerűen csak ember?!

 

M. Szabó Mihály:


Kit érdekel?


a lábam két elszáradt bot,
menni még nem tudok.
úgy, mint vihar előtt felhő,
szaporodik homlokomon a gond.

ki mondom, hát ki én
(nincs ház, se vagyon,
se pénz, se semmi,
egészség se nagyon).

kit érdekel, mondd kit?
a végén úgyis elbukok.
olyan idős vagyok, mint az öregapám,
maréknyi erőmmel, járhat immár a szám:

megvetem az előretolt nyelvvel élőket,
a mások kínját szótlanul tűrőket.
megvetem a nőket verőket,
a másokon élősködőket.

megvetem az egymás hátán
felfelé taposókat,
a tolvajokat, a rablókat,
a szegényeket kizsákmányolókat.

folytathatnám a sort,
van belőlük elég,
így hát egyelőre nem kerül rá pecsét.
legyen ennyi elég!

Mellékdal:


Pajtás, ha nem tetszik mondókám,
szívesebben hallgatnál, mondjuk, egy rondót tán,
ne a versem csepüld!
A tükröket kerüld!


Szabó Tiborné Hajnalka: Te is megbetegedtél. A kórházban a hosszú idő alatt hogyan tudtad tartani a kapcsolatot a kislányoddal?


M. Szabó Mihály: Amikor kórházba kerültem tüdőgyulladással, egy kétágyas szobában helyeztek el bennünket. Nem is lett volna semmi baj, ha nem jöttek volna sorra a nagyobbnál nagyobb bajok. Először a kardiológia koronária őrzőjébe kerültem. Ekkor már nem tudtam tartani Virágocskával a kapcsolatot, hiszen ágyhoz voltam kötve. Még akkor sem, amikor egy pár napra visszakerültem az ápolási osztályra, bár még akkor is egy szobában voltunk, csak egy másik kórteremben, mert a kétágyasban nem volt oxigén. Aztán válságosra fordult az állapotom. Az ápolási osztály főorvosa már lemondott rólam, csak a családom határozott fellépésére volt hajlandó átküldeni az intenzív osztályra. Két napig voltam lélegeztető gépen. A csodálatos az, hogy az agyam nem sérült, viszont deréktól lefelé teljesen elfogytak az izmaim. A lábam olyan vékony lett, mint a pipaszár. Az oxigénhiány miatt járásképtelenné váltam, és nagyon ritkán láthattam a kislányomat. Csak főorvosi engedéllyel, a beteghordó tolt át hozzá a másik osztályra, ahol feküdt. Szomorú volt látni, hogy hétről hétre úgy fogyott, mint a holdvilág. Mástól nem fogadta el az ételt, és senki nem tudta adni azt a szeretetet, amit tőlem kapott. Úgy gondolom, hogy Virág így már nem akart élni tovább. Ha éppen át is toltak hozzá, már nem nézett rám. Mintha azt mondta volna a némasága, hogy „cserben hagytál, Apa!".


Szabó Tiborné Hajnalka: Én ezt másképp ítélem meg. Megszépítetted az életét. Ameddig tudtad, gondját viselted!


M. Szabó Mihály: Már nem hibáztatom magamat. A halálának ezt a részét már fel tudtam dolgozni.


Szabó Tiborné Hajnalka: Mi történt ezután?


M. Szabó Mihály: Virágocska már olyan vékony volt, mint a kisujjam. Már tanultam újra járni, éppen a betegágyam szélén ültem, mikor a kezelőorvosom mögém állt, gondolom azért, hogy meg tudjon fogni, ha elájulok. Közölte velem, hogy Virágocska szíve megállt.


Szabó Tiborné Hajnalka: És elájultál?

 

M. Szabó Mihály: Nem ájultam el. Rosszabb. Elnémultam. Napokig egy szót sem szóltam senkihez. Utána is csak annyit tudtam mondani: igen, vagy nem. A temetéséről sem tudtam gondoskodni. Csak annyit szerettem volna, hogy a játékai között lehessen. Nos, ott lehet. Ott őrzöm a hamvait a kicsi szobájában, a játékai között.


Szabó Tiborné Hajnalka: Ebből a döntésedből is sugárzik a szeretet. Virág 28. születésnapja alkalmából született az alábbi írásod.


M. Szabó Mihály:


Édes Kicsi Lányom! Mindenem!

 

Úristen! Ma lennél 28 éves! Milyen gyönyörű kor! Ha nincs az az átkozott szülészorvos, aki nem engedte, hogy időben megszülessél, hogy ne legyen széklet a magzatvizedben, hogy ne sorvadjon az oxigénhiánytól a jobb agyféltekéd, most lehetnél virágzóan gyönyörű nő, egyetemet végzett értelmiségi, feleség, egy-két gyermek kiváló édesanyja! Nem így történt, Tündérkém! De imádtalak így is, sérülten! Téged másként kellett szeretni, mint a többi csodálatos gyermekemet, te másként tudtál szeretetet adni! Mikor édesanyád elhunyt, te voltál az egyik társam a feneketlen bajban! Volt miért élnem a hétköznapokban, hiszen gondoskodnom kellett rólad, ha elmentem, nyugodtan mehettem el, mert volt kiért, volt miért hazajönnöm! Nekem azóta nincs virágom, kicsi Virág! Gyöngyharmatom! Futórózsám! Violám! Estikém! Apa szépsége! Ahogy te mondtad egy időben: „Apszepi”!!! Kicsi Kincsem, olyan megható voltál, mikor a Nils Holgersson dallamával ringattad magad álomba! Emlékszel?! Már tíz éves is elmúltál, mikor még mindig hintáztattalak karjaimban a Hinta palintára, mielőtt Anyával lefürdettünk. „Inta” – mondtad édesen. És majd’ megszakadt a szívem, mikor már elköltöztünk, és nem volt hely a fürdőszobában, és még mindig mondtad fürdetés előtt, hogy „inta”, és én már nem tudtalak hintáztatni! Virág! Még most is ölellek a karjaimban! Itt érzem izmaimban a vézna kis tested súlyát! Itt érzem az orromban a kisbaba illatodat! Éjszaka néha fölriadok, s már indulnék az elárvult szobádba, hogy betakarjalak! Istenem! Olyan jó érzés volt, mikor a vállamra hajtottad a kicsi buksidat! Mintha csak vigasztalnál! Te másképp adtál örömöt, mint egészséges társaid! Te másképp szerettél! Te a világ egyik legtisztább lelkű kislánya voltál! Virág! Szokom a magányt, szokom az egyedüllétet, de olyan űrt hagytál magad után, hogy még ma is belesajdul a szívem! Születésnapod van, kicsi Gyöngyöm! Tulajdonképpen örülnöm kellene! Ünnepelnem! Helyette sírok! Nem látványosan, pici Tündérkém! Csak a könnyeim peregnek. Csak valami nedvesség csorog végig az arcomon! Hihetetlen, hogy mennyit tanultam tőled! Látod, például szeretetet, mérhetetlen nagy szeretetet! Egész pici korod óta! Olyan rejtett erőket (most egy pillanatra meg kellett állnom az írásban, zokogok!), olyan, de olyan rejtett erőket szabadítottál fel bennem, soha azelőtt, és most már soha, soha többé nem tudtam/tudok úgy szeretni, míg te itt voltál nekem ebben a Siralomvölgyben! Hadd köszönjem meg neked, még egyszer, Kicsim, amit kaptam tőled! (Hiszen a szeretet a legnagyobb adomány, ami a Földön létezik!) Engedd, hogy tovább hintáztassalak gondolatban, hogy furulyázzak neked, sokat, sokat, hogy lássam ovális arcocskádon a fölcsillanó tekintetedet! Engedd, kérlek engedd, hogy soha el ne feledjelek, húsom a húsomból, vérem a véremből! Tudod, Picur, sokáig nem tudtam a furulyát a kezembe venni! Sokáig nem nyílt dalra a szám, a karomat azóta sokkal ritkábban nyújtom ölelésre. Hallgatózom olykor, szól-e a kicsi csörgőd, amivel játszottál még 25 éves korodban is! Apa szépsége, ma még jobban ölellek, még akkor is, ha elcsuklik a hangom, mikor megszólalok! Mondtam már, hogy az ablakod előtt, a fenyőfa mellett, édes kis hóvirág nőtt?! Mikor elmegyek mellette, mindig megsimogatom a kelyheit. Itt vagy te velem még ma is a mindennapjaimban, minden virágban, minden madárcsicsergésben, minden örömömben, minden bánatomban! Elbizonytalanodtam! Úgy szeretnék hinni abban, hogy a halál után is van élet! Úgy szeretném hinni azt, hogy odafönn tágasabb a fürdőszoba, hogy újra hintáztatni tudjalak! Hintáztatni, Gyöngyharmatom! Hogy örömöt szerezzek neked, hogy újra halljam azt a szót, hogy „inta”, amit csak mi ketten értettünk, mint ahogy a szeretetnyelvünket is! Kit érdekel, hogy sokan csak egy fogyatékosnak tartottak tégedet, kit érdekel, hogy szerintük intézetbe kellett volna adnunk tégedet! Ugye, Virág?! Minket aztán, nem! Mi ketten nagyon boldogok voltunk, ugye?! Ugye, ha van odafönn élet, istenke a karjába ölel téged és hintáztat, és te édesen csicserged: „inta”, „inta”?! Ugye, nem felejtesz el „Apszepi"?! Ugye, mi mindig szeretettel gondolunk egymásra?! Ugye, mi találkozunk még?! Mondd, hogy találkozunk! Csak jelezd! Rázd meg jobban a csörgődet! Kicsi buksidat hajtsd a vállamra!!! Virág! Én elsírtam az összes könnyeim! Köröttem tengeróceán! Kérlek, várj egy pillanatot, hadd fújjam ki az orromat! Na, most már jól van! Nagyon boldog születésnapot kívánok, Kislányom!!!


Szabó Tiborné Hajnalka: SZABÓ VIRÁGOCSKA (1990. január 29. 2015. november 1.) emlékére a Facebook Gyógyító Művészetek csoportja készített egy videót: https://www.youtube.com/watch?v=tB8Lg-Dfk-Q az Altató Kislányomnak című versedet, a Tavaszi szél című népdal dallamára Anjo Amika énekelte fel.


M. Szabó Mihály:


Altató

(Kislányomnak)

 

Tavaszi szél vígan dalol,

Virágom, Virágom.

Titkon az éj föléd hajol,

Virágom, Virágom.

 

Rád csukja a szempilláját,

Virágom, Virágom.

Hozza néked őzek álmát,

Virágom, Virágom.

 

Aludj édes rózsabimbó,

Virágom, Virágom!

Száll veled az álomhintó,

Virágom, Virágom

 

(Folytatása következik)


* Az interjú eredetileg a Gyógyító Művészetek Közösség Facebook oldalára készült.



<
++
>
Kérjük, hogy a nagyobb méretben való megtekintéshez kattintson a képre!


A hozzászólás csak regisztrált felhasználóknak engedélyezett.
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!

Cikkel kapcsolatos hozzászólások, észrevételek:

Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.