2019. december 16., hétfő,  Etelka és Aletta
 
 
 
 

S a többi...

[S a többi...]
2019. július 31., szerda
Minden embernek szüksége van a szeretetre 2. rész
Életútinterjú M. Szabó Mihály újságíróval
Szerző: Szabó Tiborné Hajnalka – Dr. Kellner Szilvia
A Gyógyító Művészetek Közössége a jólelkű emberek otthona. Nem ritka nálunk, hogy barátságok köttetnek. A barátok pedig azok, akiket mi magunknak választunk. Egyik tagunkkal, M. Szabó Mihály újságíróval beszélgettünk.*

M._Szabo_Mihaly_dedikalja_a_MEotetet.jpg

 

Szabó Tiborné Hajnalka: Beszélnél a második házasságodról?

 

M. Szabó Mihály: A második házasságomból két gyermekem született. Richárd 1986-ban, és Virág 1990-ben. És van egy nevelt lányom a feleségem első házasságából: Dominika, ő 5 évvel idősebb Ricsinél.

  

Szabó Tiborné Hajnalka: Tőled tudom, hogy abban az évben, amikor Virágocska született, veszítetted el az édesapádat.

  

M. Szabó Mihály: Apám 59 éves korában halt meg, kilenc hónappal később Virág születése után.

  

Szabó Tiborné Hajnalka: Térjünk egy kicsit a munkára. Mivel foglalkoztál?

  

M. Szabó Mihály: Dolgoztam több munkakörben is. Voltam segédmunkás, betanított munkás, szakmunkás, népművelő, zenetanár, újságíró, és művelődésszervező.

 

Dr. Kellner Szilvia: A neved miért M. Szabó Mihály? Így hívnak eredetileg, vagy ez csak egy megkülönböztető jelzéssel ellátott név?

 

M. Szabó Mihály: 1995-ben lettem a Békés Megyei Nap újságírója. A cikkeket sok esetben monogrammal írjuk alá. A Békés Megyei Hírlapnál dolgozott egy Szőke Margit nevű újságíró. Az ő monogramja is Sz. M. Ilyenkor az a gyakorlat, hogy aki később érkezik a pályára, köteles megkülönböztető jelzést használni a nevében. A szerkesztőm megkérdezte tőlem, hová valósi is vagy te? Mezőhegyesi, válaszoltam neki. Rendben van, mondta, akkor mától kezdve M. Szabó Mihály lesz a neved.

  

Dr. Kellner Szilvia: Honnan jött az ötlet, hogy újságíró legyél?

 

M. Szabó Mihály: Csak úgy jött magától, minden gondolkodás nélkül. Elég korán kapcsolatba kerültem a médiával. Már huszonévesként jelentek meg írásaim havi, és napilapokban. Mikor Mezőhegyesre kerültem, sűrűn írtam cikkeket a helyi lapba, főleg helytörténeti témákban.

 

Szabó Tiborné Hajnalka: Számos cikked olvasható az elektronikus sajtóban is. Vajon hány neves emberrel beszélgettél?

 

M. Szabó Mihály: Már a nevekből is csak szemezgetni tudok: Schéner Mihály Kossuth-díjas festőművész, Szántó Piroska Kossuth-díjas festőművész, dr. Czeizel Endre orvos-genetikus, dr. Ranschburg Jenő pszichológus, Jókai Anna Kossuth-díjas író, Bódi Cipő énekes, a Republic együttes frontembere, Torgyán József, a Kisgazdapárt elnöke, földművelésügyi miniszter, Tahi Tóth László, Jászai Mari-díjas színész, Leblanc Győző operett énekes, Karda Beáta táncdalénekes, és sok más. Ahogy végignézek a névsoron, látom, hogy Leblanc Győző és Karda Beáta kivételével sajnos már mindannyian meghaltak.

  

Szabó Tiborné Hajnalka: Úgy tudom, hogy a mezőhegyesi városi televíziónak is munkatársa voltál.

 

M. Szabó Mihály: A tévézést ugyanakkor kezdtem, mint az aktív újságírást. 1997-ben. Egyszerre voltam főszerkesztő, szerkesztő-riporter, és ha szükség volt rá, akkor bemondó is. Heti egy alkalommal egy óra hosszában tájékoztattuk a mezőhegyesieket a város aktuális híreiről. Voltak többek között stúdióbeszélgetéseink is. Megszólaltattunk helyi embereket, neves személyiségeket egyaránt.

  

Szabó Tiborné Hajnalka: Egy újságcikkben olvastam, hogy Virágocska tündéri kisbaba volt. Megengeded, hogy beszélgessünk róla?

 

M. Szabó Mihály:

 

Éjfél után

 

(Ima Viruskáért)

 

Bevérzett szemekkel – éjfél után –

kezembe temetem arcomat.

Nem tudom mit tettem? Azt csupán:

súlyosat véthettem, jó Uram.

 

Sugara, bús toronyba zárva,

s a kulcs… tán örökre elveszett!

Van-e még a földön oly árva,

mint az én tündéri gyermekem?

 

Megrepedt kis ezüst csengettyű.

Szólhasson, ha már nem csilingel.

Ó, Uram, légy hát oly nagylelkű:

Érezze, mennyire szeretem.

  

Szabó Tiborné Hajnalka: Tulajdonképpen mi történt Virágocskával?

  

M. Szabó Mihály: A fogadott orvosunk nem jött be, mikor a feleségemet bevittem a kórházba. Megkérte az ügyeletes orvost, hogy állítsa le a szülést. Majd, hogy a tolófájdalmak később nem akartak újraindulni, két hét múlva burokrepesztéssel indította be a szülést. A kislányom súlyos oxigénhiánnyal látta meg a napvilágot.

  

Szabó Tiborné Hajnalka: Egy emberi mulasztás miatt tört derékba egy élet, és hozott rengeteg fájdalmat egy családnak! Egyszer meséltél arról, hogy volt egy közös játékotok.

  

M. Szabó Mihály: Tartottam a karomban, ringattam őt, közben énekeltem neki a Hinta palintát. Két szót tudott mondani, az apa szépségét úgy, hogy „apszepi", és a hintát úgy, hogy „inta". Így hintáztunk fürdetés előtt.

  

Szabó Tiborné Hajnalka: Közben a sok nehézség ellenére lediplomáztál.

  

M. Szabó Mihály: 1997-ben, 45 évesen szereztem meg a diplomát a Szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola művelődésszervező szakán, cum laude, ahol felvettem a média szakot is.

 

Szabó Tiborné Hajnalka: Olvastam egy veled készített interjúban, hogy helytörténeti kutatásokat is végeztél Mezőhegyesen.

 

M. Szabó Mihály: A kutatások akkor kezdődtek, amikor Orosházáról Mezőhegyesre költöztem. Nem ismertem a települést, tudni akartam a gyökereket. Honnan hová jöttem?

  

Szabó Tiborné Hajnalka: Ha jól emlékszem, nyugdíjas énekkarral is büszkélkedhettél.

  

M. Szabó Mihály: Igen, valóban volt nyugdíjas énekkarom. A művelődési ház vezetője megbízott a nyugdíjasklub vezetésével. Szerettem volna bővíteni a klubon belül a programokat, így jutottam arra az elhatározásra, hogy alakítsunk egy kórust.

  

Szabó Tiborné Hajnalka: Minősítésetek is volt, vagy inkább csak kedvtelésből jöttetek össze?

 

M. Szabó Mihály: A kórus kottát nem ismerő emberekből állt, végül sok munkával, mégis sikerült annyira fejlődnünk, hogy megyei és országos minősítést is szereztünk.

  

Szabó Tiborné Hajnalka: Virágocska betegsége állandó félelmet hozott a mindennapokra. A rengeteg munka mellett honnan merítettetek energiát ebben az embert próbáló időszakban?

  

M. Szabó Mihály: Napközben a feleségem ügyelt rá, éjszaka pedig én. Sokszor mellé feküdtem, átöleltem őt, és úgy nyugtatgattam. Volt egy neurológus, aki azt mondta, hogy adjuk őt intézetbe. Persze ez eszünkbe se jutott. Később, mikor meghalt az édesanyja, akkor is azt mondtam, hogy amíg a kezem, lábam mozdítani tudom, szó sem lehet arról, hogy ne mellettem legyen. Nagyon egymásra voltunk mi hangolódva. Ha látta, hogy szomorú vagyok, odadugta a vállamhoz az édes kis buksiját, mintha csak vigasztalni akarna.

  

Dr. Kellner Szilvia: Úgy tudom, hogy Virág nem tudta magát szavakkal kifejezni. Ti hogyan kommunikáltatok egymással?

  

M. Szabó Mihály: Virággal valóban nem lehetett a szokásos módon kommunikálni. De azt mondom, bárcsak az lenne az általánosan elfogadott nyelv, egy közvetlenebb interakcióban, mint ahogy mi váltottunk „szót" egymással. A szakirodalom ezt nevezi metakommunikációnak. Az arcodra van írva, a hangod selyméből sugárzik, az ölelő karodba van kódolva a szeretet.

  

Szabó Tiborné Hajnalka: A zene gyógyító hatással van a lélekre. Tudom, hogy gyakran furulyáztál Virágocskának. Milyen dalokat játszottál neki?

  

M. Szabó Mihály: Gyerekdalokat főként. Például: Süss fel nap, Cifra palota, Éliás, Tóbiás, Aki nem lép egyszerre. De volt egy dal, a Nils Holgersson, amit a nővére dúdolt sokat neki, és bármilyen hihetetlen, Virág ennek a dalnak a refrénjét majdnem hibátlanul dúdolta. Sokszor ezzel altatta el saját magát.

  

M. Szabó Mihály:

 

Árvácska

 

nem mondja néki senki:

szép vagy!

azt sem:

picur, megvárhatlak?

 

nem szól hozzá

a gyermekdal:

süss fel nap!

s egyáltalán

(különben)

amúgy meg

jól vagy?

 

pedig valljuk be

bűntelen

és süthetne be

szüntelen

 

hozzá a nap

(nap mint nap)

cellányi szobája

ablakán

 

dalolhatna néki

a dalkirály

csalogány!

 

ül egy kislány,

hosszan néz magába

befelé

néki, ha nem leszek

nincs már csak

lefelé

  

Dr. Kellner Szilvia: Honnan tudtad, hogy mit szeretne?

 

M. Szabó Mihály: Egy idő után az ember, már a sírásuk hangszínéből tudja, hogy mi lehet a baj. Virágnak szigorúan pontos „menetrendje" volt. Hajnalkának meséltem, hogy mikor a mostani lakásunkba költöztünk, és bementünk az új fürdőszobába, Virágnak az első reakciója az volt, hogy kimondta azt a szót, hogy „inta", ami azt jelentette, hogy szeretne hintázni, mint ahogy az korábban is történt. A másik dolog, hogy nálam is ugyanúgy kifejlődött az a hetedik, vagy nem is tudom hanyadik érzék, hogy két szobával arrébb, a legmélyebb álmomból is fölébredtem, ha valami szokatlant tapasztaltam.

 

Dr. Kellner Szilvia: Mivel tudtál neki örömet szerezni?

 

M. Szabó Mihály: Énekeltem, furulyáztam, a kedvenc ételeit adtam neki, hozzábújtam, játszottam vele, kedvesen szóltam hozzá, a füléhez tettem az asztali órát. Ha egy szóval akarnám mindezt elmondani: szeretettel!

 

Dr. Kellner Szilvia: Mennyire akadálymentes a lakóhelyetek, mennyire lehetett kerekesszékkel közlekedni?

 

M. Szabó Mihály: A középületeket többnyire akadálymentesítették. A lakásunkban nemigen volt rá szükség. Virág leginkább négykézláb közlekedett a lakásban. Ha volt kapaszkodási lehetősége, fogódzkodott. A tusolóban is volt jobbról is, balról is kapaszkodója, így tudtuk őt fürdetni. Lakáson kívülre meg úgy jutottunk, hogy levittem a lépcsőn a kerekesszéket, utána az ölemben Virágot.

 

Dr. Kellner Szilvia: Mennyire használhatóak a rámpák felétek?

 

M. Szabó Mihály: Aránylag rendesen, előírásszerűen, fordulóval vannak elkészítve. Nálunk a mozgáskorlátozottaknak egyesületük is van, így közvetlen érdekképviselettel rendelkeznek.

 

Dr. Kellner Szilvia: Az ápolási díj mostanában gyakori téma. Mit szólnának azok az emberek, akik nem értékelik ezt a munkát, ha hasonló helyzetben az ő életük menne rá fizikailag, lelkileg, és anyagilag az ápolásra? Neked mi a véleményed erről?

 

M. Szabó Mihály: A feleségem Virág három éves kora óta kapott úgynevezett kiemelt családi pótlékot. Meg kellett volna érnie a nyugdíjkorhatárt ahhoz, hogy az ápolással eltöltött idő után is megkapja a nyugdíjat. 59 évesen elhunyt, így az állam elnyelte azt a pénzt. Aztán az elmúlt évben jött egy kormányrendelet, hogy azoknak, akik legalább 25 éven keresztül ápolták a gyereküket – bocsáss meg, nem emlékszem mennyi lenne havonta az az összeg –, lehetett igényelni, és visszamenőleg megkapni. Érdeklődtem a kormányhivatalnál. Rendesek voltak, nem küldtek el a francba, csak közölték, hogy nekem az a pénz nem jár, ugyanis nem én voltam otthon a gyerekemmel huszonöt éven keresztül. Dohogtam. Valóban nem én voltam, nekem csak két ember helyett kellett dolgoznom, hogy eltartsam a családomat. Nos, akkor mit feleljek én a kérdésedre?

 

Dr. Kellner Szilvia: Véleményed szerint hogyan lehetne a kiszolgáltatottságot, és bezártságot enyhíteni egy olyan ember számára, aki a négy fal között éli le az életét?

 

 

M. Szabó Mihály: Meg kellene fizetni őket. Egy betegápoló munkája nem kevesebb, hanem több mint a legtöbb átlag emberé. Aztán biztosítani kellene egy olyan hálózatot, ahova egy pár órára, felügyelet mellett, be lehetne adni a sérült gyermeket, hogy az ápoló egy kicsit ki tudjon mozdulni a négy fal közül.

 

Szabó Tiborné Hajnalka: Értek benneteket Virág miatt bántó dolgok?

 

M. Szabó Mihály: Mikor panellakásban éltünk, a szomszédok, sokszor mentek panaszkodni a polgármesteri hivatalba, hogy nem tudnak Virágtól aludni. Az idő tájt sűrűn voltak epileptikus rohamai a kislányomnak. Ha kerekesszékben toltam őt az utcán, néhányan annyira megbámultak bennünket, hogy akit én gyönyörűnek láttam, arra ők úgy tekintettek, mint valami torzszülöttre.

 

M. Szabó Mihály:

Volt egy kislány

volt egy kislány
volt egy csoda
ki nem érti
reménytelenül ostoba

iskolába
soha sem járt
táncolni sem
táncolt soha

hullt a hó és
jégvirágot
rajzolt a
tél noha

nem értette
miként került
százszorszép
az ablakunkra

mégis tünde
reménységem
hullt vele a
csillagporba

bizony mondom
néktek, ki nem érti
reménytelenül
ostoba

számodra még rejtély
mitől volt a legszebb csoda?
ki nem érti
reménytelenül ostoba

 

Szabó Tiborné Hajnalka: Amikor a feleséged beteg lett, ki gondozta Virágot?

 

M. Szabó Mihály: Rajta kívül egyedül én voltam neki. A fiam 60 kilométerre élt tőlünk a kis családjával. Betegségének utolsó hónapjában, már a feleségemet is én gondoztam.

  

(Folytatása következik)

 

* Az interjú eredetileg a Gyógyító Művészetek Közösség Facebook oldalára készült.

 

 

 



<
++
>
Kérjük, hogy a nagyobb méretben való megtekintéshez kattintson a képre!


A hozzászólás csak regisztrált felhasználóknak engedélyezett.
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!

Cikkel kapcsolatos hozzászólások, észrevételek:

Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.