2018. április 24., kedd,  György
 
 
 
 

S a többi...

[S a többi...]
2018. április 09., hétfő
Én megtanultam akarni…
Interjú Rózsa Dezső vak íróval, költővel, a Gábor József Alapítvány kuratóriumi tagjával
Szerző: Gy. D. M.
Showmani minőségében láttam őt először. Vetélkedőt vezetett egy nagy ebédlőben, jól elszórakoztatva közben a versenyzőket, a közönséget és a zsűrit egyaránt. Aztán kiderült, hogy a műveltségi játék kérdéseinek összeállításában, sőt, a látássérült csapatok toborzásában is részt vett. A zsűrielnök, a debreceni önkormányzat kulturális bizottságának vezetője, Mazsu János a szünetben arról mesélt, milyen ritka az ilyen szép beszédű, kulturált, segítőkész ember, aki a föld alól is előkerít egy munkatársat, ha fontos az ügyfélnek. Fogadok, hogy a legtöbb helyen a nevét sem tudják a telefonközpontosnak, nemhogy részt vennének az emberek civil, hétvégi programján. Közelebbről megismerve Rózsa Dezsőt, az is kiderült, hogy miért.

Rózsa Dezső élvezetes előadásainak egyikén (Forrás: Fehér Bot Alapítvány)

 

– Milyenek voltak a gyermekéveid, Dezső?

 

– Szépek is, nehezek is. Szürkehályoggal születtem, és hamar kiderült, hogy nem pont úgy tudok játszani, mint a többiek. Nekem közelebb kellett a fejemet dugnom a tárgyakhoz, ha akartam látni őket. A szüleim viszont mindig biztattak: Ne add fel, Dezső! Nem is adtam, harmadikig normál iskolába jártam, aztán egyszer csak apám felparancsolt Budapestre, a Vakok Állami Intézetébe. Ott éltem, amíg be nem fejeztem a nyolcadik osztályt. És nagyon ritkán mehettünk haza – húsvétkor, karácsonykor meg a nyári szünetre. Emlékszem, vagy háromszor kellett átszállni, mire elértünk Tótkomlósra, legalább egy fél napba tellett. Akkor még, az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején füstös mozdonyok húzták a kocsikat.

 

– Nagy trauma lehetett egy kisgyereknek elválni a szüleitől. Sokszor sírtál?

 

– Hajjaj! És meg akartam szökni! Csak hát leszedtek a kerítésről. Évekig, évtizedekig nem tudtam feldolgozni. De mára már megbocsájtottam apám szigorát, mert beláttam: enélkül egy elfeledett senki lennék csupán Tótkomlóson, valahol a falu – most már város – szélén tengődnék szociális segélyből.

 

– Az intézetben annyi mindenre megtanítottak, amire otthon nem tanítottak volna meg?

 

– Az biztos. Először is azt, hogyan kell közösségben élni. Komlóson lettem volna egy vezetőnek a fia, itt meg egy voltam a sok közül, akinek a falkában ki kellett verekednie a helyét. Aztán megtanították mindenkinek a Braille-írást és -olvasást. Megtanítottak tanulni és megtanítottak közlekedni is.

 

– De te a normál, más szóval a síkírást is jól ismerted?

 

– Igen. Onnan tudták, hogy újságot olvastam: nyomdafestékes volt az orrom.

 

– Már ebben a korban újságot vettél a kezedbe?

 

– Mindenfélét szerettem olvasni. Emlékszem, amit először elolvastam Braille-ben, az az Egri csillagok volt. Az intézetben az volt például a fantasztikus, hogy amikor készre jelentettük a hálót fél kilenckor, a nevelőtanárok még ott olvastak nekünk este 10-ig. Így ismertem meg például az Elfújta a szél, Az üvöltő szelek és más hasonló regényeket. De sokat hallgattunk hangos könyveket is, ezeket az MVGYOSZ, a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége készíttette. A rádióhoz kevésbé jutottunk hozzá, mert azt a nagyfiúk uralták, és legtöbbször focit hallgattak benne.

 

– Hogyan kerültél Debrecenbe?

 

– Itt indítottak – először az országban – kárpitos szakmunkásképzést. Ez sokkal jobban tetszett, mint a kefekötés vagy a kosárfonás. A 4,3-as átlagom állítólag kevés volt a gimnáziumi továbbtanuláshoz. Aki kitalálta, Csengery Józsi bácsi, egyébként nagyon klassz ember volt, igazán törődött velünk, mintha csak a fiai lennénk. Nyolcan-kilencen jöttünk ide Pestről, és az itteni Vakok Intézetében laktunk. A szakmunkásvizsgám után a bútorgyárba mentem dolgozni.

 

– Nem volt unalmas ez a munka?

 

– Egyáltalán nem, megvolt ennek a szépsége. Te formáltad meg a karfát, a heverő fekvő részét, olyan munkát végeztünk, amihez érteni kellett.

 

– Volt olyan bútorod, amit te csináltál?

 

– Nem volt. Amikor megházasodtam, rövid albérleteskedés után egy 35 négyzetméteres lakásba költöztünk, oda ezek túl nagyok voltak.

 

– Miként kezdett kibontakozni benned a közösségi ember és az alkotó?

 

– Ki tudja azt. Az ember eleve közösségben él, de valami affinitásom biztosan volt a szervezéshez. Jó volt a hangulat a műhelyben és a vakok szövetségének helyi csoportjában is. Megválasztottak a gyár KISZ-titkárává, ezt ma sem szégyellem. Akkor a KISZ volt. Jó dolgokat csináltunk, szellemi vetélkedőket, klubdélutánokat. Még a marxista esti egyetemet is elvégeztem, filozófia szakosítón szereztem végzettséget. 1979-ben viszont azt mondta a szemészorvos, hogy jó lenne, ha elhagynám a szakmát, mert így esetleg nyerek még 20 évet, és ugyanúgy látok továbbra is, ahogy addig láttam. Nagyon megijedtem. Döntenem kellett – maradt a klasszikus megoldás: a telefonközpontosság. A házgyárban dolgoztam kilenc hónapot, és akkor – gondolom, elterjedt a híre, mi mindent szerveztem - áthívtak a KISZ megyei bizottságához telefonkezelőnek. Aztán, amikor ez megszűnt ’89-ben, Csengery Józsi bácsi váratlanul megkérdezte, hogy nem ajánlanék-e valakit a Városi Tanácshoz. Mert akkor ment nyugdíjba a telefonközpontos bácsi. Én pedig magamat ajánlottam.

 

– Mikor kezdtél verseket írni? Vagy először nem is verseket?

 

– Ez egy nagyon érdekes dolog. 1989-ben, egy rendezvényen megismerkedtem Miks Máriával, aki régóta verselt, és akinek már volt beszélő számítógépe. Ez nagyon megtetszett, én is szerettem volna ilyet. Lett is vagy három év múlva, pályázaton nyertem a szövetségtől. Azelőtt verselgettem már, de amit Braille-ben írtam le, azok előbb-utóbb elvesztek. Most viszont már megmaradtak, ha el akartam menteni. Komolyabban akkor kezdett el foglalkoztatni a versírás, amikor Miks Mari azt mondta, hogy egészen jók. Persze az elején még olyan arány volt, hogy írtam száz verset, ebből nekem tetszett három-négy, de megmaradt kettő, mert Miks Mari szerint csak ennyit volt érdemes eltenni. Úgyhogy elkezdtem utánanézni a verstani szabályoknak, elkezdtem ügyelni a ritmusra és a rímre. Közben arra is odafigyeltem, mi az, amitől még ezen felül vers a vers – kell hozzá erős érzelmi és gondolati töltés és így tovább. Mi különben nagyon sokat dolgoztunk együtt. Országos játékaink voltak. Amin te voltál, az volt a Szomszédolás, utána jött a mesemondó verseny és a Csokonai-vetélkedő. Előtte pedig voltak olyanok, mint: Hogy súlya legyen a szónak és a Hangsúlya legyen a szónak. Mari akkor nagyon jó helyen dolgozott, a szolnoki művelődési házban, és rengeteg hangzó anyaggal rendelkezett, meg bárminek könnyen utána tudott nézni.

 

– Ezek mind látássérült körben történtek?

 

– Igen. Egyszer szerveztünk irodalmi vetélkedőt vak költők verseinek felhasználásával, aminek nagyon nagy sikere lett. Ekkor határoztuk el, hogy összegyűjtjük azokat a magyar szerzőket, akik látássérülten írtak, illetve írnak. Bekapcsolódott a munkába Lak István is, ő kutatta fel a szerzőket, végül negyvenhatból Körmendi Lajos, aki a könyv szerkesztője volt, kiválasztott harminchatot, és így jelent meg az Óda a fényhez című kötet.

 

– Én a világirodalomban sem tudnék hirtelen Miltonon és Homéroszon kívül mást megnevezni, mint magas szintet elérő vak költőt. Ti hogyan találtatok ennyit?

 

– Nem a világirodalmi színvonal elérése a cél. Nekem a versírás például egy nagyon komoly játék. És ha már van néhány ember, akinek tetszik, akkor nem volt hiába. Amiért én verset írok, az az, hogy kiírjam magamból hol a jókedvemet, hol a fanyarságomat, hol a fájdalmamat. Kivétel ez alól a Nyilallások, amelyet azt követően írtam, hogy egy éven belül meghalt az apám és a húgom. Szerencsém volt, hogy akkor le tudtam ülni, és ki tudtam írni magamból. Lehet, hogy ez mentett meg engem.

 

– Néhány ember egészen biztosan akad, akiknek tetszenek az írásaid, különben nem lettek volna ott annyian a Tövisek című piciny válogatásköteted bemutatóján, a helyi egyesületben. Emlékszem, milyen bensőséges volt az egész, és milyen nagy sikered volt. Emellett közöl tőled verseket a Vakok Világa című folyóirat és az „Irodalmi füzetek”, meg más hasonló fórum is.

 

– Ha már ezeket említetted, akkor egyet hozzáteszek: ezzel az irodalmi esttel több városban, községben is megfordultunk, köztük Tótkomlóson, ahová nagy meghatottsággal mentem vissza. Itt egy szlovák tanár, Gyivicsán Mihály elkérte tőlem a verseimet, lefordította, és meg is jelent a Ľudové noviny című, országos terjesztésű újságban.

 

– Ez nagyszerű! De váltsunk témát, van ugyanis még egy nagy kedvenced az irodalom mellett: a rádióamatőrködés. Ezzel hogy kerültél kapcsolatba?

 

– Ismertem egy hölgyet, aki mesélt erről, és nagyon megtetszett a dolog. Aztán elvitt a lakásukra, és a férje, Czibere Miklós megtanította nekem a technikai alapokat. És megtanított arra is, hogy rendesen beszéljek magyarul, mert nem mindegy, hogy az ember mit mond a mikrofonba. Itt egyszerre gondolok a kiejtésre és a tartalomra. Megtanított többek közt arra, hogy legalább három mondattal előre tudjak gondolkodni, ha elkezdtem beszélni.

 

– Ez nagyon nehéz, mert arra is kell figyelni, amit mondasz, és közben gondolkozni kell a következőkön. Egyébként mi tetszik neked ebben a dologban annyira, hogy még ma is foglalkozol vele?

 

– Az, hogy az éter egy olyan hely, ahol nem számít, ki vak és ki nem. Itt egyenrangú vagyok. Én ezt a nyolcvanas években kezdtem, amikor ennek még nagyobb jelentősége volt, mert nem volt még annyi telefon, mint ma, a mobiltelefonnak meg a hírét sem hallottuk. Sok mindenkivel kapcsolatba lehet így kerülni, mégpedig könnyen. Bármikor bekapcsolom az adó-vevő rádiót, mindig találok ott valakit, és rengeteg érdekes dologról hallani. Kitágult a világ, a megértésnek legfeljebb a nyelvi ismeretek szabnak határt. Egyébként cserébe azért, hogy Miks Mari megtanított bánni a számítógéppel, én megtanítottam őt rádióamatőrködni, és büszke vagyok rá!

 

– Te nemcsak egyszerű rádióamatőr vagy, hanem egy rádiós magazinműsort is szerkesztesz.

 

– Hajdú QTC-nek hívják, és havonta jelentkezik. A QTC egy speciális szakkifejezés, ami azt jelenti: „Hasznos információm van számodra”.

 

– Ez idén már a huszadik évébe lépett, és kitüntetést is kaptál érte a MRASZ-tól, a Magyar Rádióamatőr Szövetségtől, Arany Mikrofon-díjat. Olvastam erről a cikket. Miért szántad rá magad arra, hogy csokorba kösd a híreket, és – bizonyára nem kis munkával – havi műsort hozz létre?

 

– A Hajdúsági Hírmondó megvolt már írott formában, de nem találtam méltónak, hogy a rádiósok egymást között ne az éteren keresztül érintkezzenek. Ezért 1986-ban összeálltunk néhányan, és megteremtettük a feltételeket. Ebben a munkában máig nagyon sok örömet találok. Olyan embereket ismertem meg így, akik mellé már csak odaállni is tisztesség volt, nemhogy interjút készíteni velük.

 

– Belehallgattam több adásba, amelyeket voltál szíves CD-n a rendelkezésemre bocsátani. Őszintén mondhatom, hogy érdekesek, változatosak ezek a 70-75 percek. Vannak-e alapelveid a szerkesztésben?

 

– Kettőt tudnék említeni. Egyrészt tartom magam a közismert szlogenhez, miszerint „A hír szent, a vélemény szabad”. Másrészt lehet, hogy nem értek egyet valakivel, mégis mindent megteszek azért, hogy a véleménye elhangozzék. Épp ezért soha nem pályáztam pénzért a MRASZ-hoz, mert szerettem volna minden oldalról biztosítani a műsor függetlenségét. Amióta én csinálom, itt nincsen piros szőnyeg. A hírmondót különben szabadidőnkben, saját költségen készítjük, ami engem illet, körülbelül 60 órámba kerül havonta. Én vagyok a riporter, az, aki az anyagokat elválasztó zenét megkeresi, a szerkesztő és aki kisugároz. Először csak körzeti engedélyünk volt, de ma már országos hatókörrel tudunk sugározni. Gyakorlatilag ez a műsor a rádióamatőr mozgalom egyik legrégibb hangzódokumentálója.

 

– Úgy tudom, egyre kevesebb fiatal kezd bele, hogy megtanulja az amatőr rádiózást. Meglehetősen drága, helyigényes, és vannak már sokkal gyorsabb lehetőségek is a kapcsolatteremtésre. Először is az internet, aztán a telefon, vagy akár a repülőgép.

 

– Előbb-utóbb ez is meg fogja találni a helyét. Amikor megjelent az autó, azt gondolták, hogy akkor már nem lesz szükség a motorra meg a biciklire, és mégis használják. Azt hiszem, hogy egyelőre nem tudtuk eléggé vonzóvá tenni.

 

– Ha már itt tartunk, neked nagyon szép orgánumod van, tudsz szervezni, műsort vezetni, szerintem a normál rádióban is teremne neked babér.

 

– Nem, mert a látó félti a saját privilégiumait. Ezt meg is lehet érteni.

 

– Mindig ugyanoda lyukadunk ki, hogy elválik a látók világa a nemlátókétól.

 

– Természetesen. A látónak elég egyetlen pillanat, hogy áttekintse a teret, nekünk végig kell tapogatnunk.

 

– És ezért ti haragudtok?

 

– Már miért haragudnánk?

 

– Mert annyian mondják, hogy vele undokok, hogy nem segítenek, önzők és így tovább. 

 

– Tény, hogy volt olyan ép ember, aki meg akart sérteni, ezért azt mondta, hogy: Te vak vagy. Igen, mondtam, én testileg az vagyok, de te szellemileg vagy az. De megmondom a véleményemet a vaknak is, ha ostobaságot mond. Én elfogadom, hogy én ez vagyok és ilyen. Rossz, de használható. Otthon engem folyamatosan biztattak. És én megtanultam akarni. Azt is tudom, hogy a látóknak önmagukra sincs idejük gyakran, ezért nem figyelnek rám. Mondok egy egyszerű példát. Csinálják a járdát a környéken. Itt mindenki tudja, hogy én vak vagyok, de rám nincsenek tekintettel, rámpát csinálnak, minden jelzés nélkül, ami a mozgássérültnek jó, de a vaknak nem. Igazából az figyel az ilyenekre oda, aki érintett, mert a családjában van látássérült.

 

– Vagyis az lesz érzékenyebb.

 

– Igen.

 

– De hát az egy hülye helyzet, hogy valami rossznak kelljen ahhoz történnie, hogy igazán odafigyeljünk egymásra.

 

– Ilyen az élet.

 

– Te mennyire közlekedsz idegen tájakon?

 

– Szoktam, de óvatosan. Van egy hosszú, nagy fehér botom, ami az orromig ér, és ez azt jelenti, hogy két lépést tud védeni.

 

– Tehát két lépéssel előbb érzékeled, hogy ott mi történik?

 

– Igen. És tudni kell megállni. És nagyon tudni kell fülelni, figyelni. Amit az ember nem lát, abból csak nagyon keveset pótol a hallás. Ez nem azt jelenti, hogy jobb a fülem vagy jobban hallok, mint a látó ember, csak másra figyelek, mint ő.

 

– Mitől lettél te ilyen megértő?

 

– Nem megértő lettem, Elfogadom azt a környezetet, amiben élek. Már ahhoz kellett egyfajta lelki erő, hogy egyáltalán fehér botot vegyek a kezembe. Na, jó, meg is szentségeltem akkor, elhiheted! Aztán átgondoltam, hogy mi lesz, ha elkezdek jajgatni meg zokogni? Attól nem lesz jobb! A környezetem ettől nem fog sajnálni, mert hát vakok között élek. A látó sajnálata meg semmit nem ér, mert most mit sajnáljon, nem is tud mit kezdeni velem. Akkor pedig meg kell tanulni ebben a környezetben élni. Tudni kell elfogadni. Vagy ha elfogadni nem is, bele kell törődni.

 

– Ez egy tanulási folyamat?

 

– A muszáj az! A kényszer! Ha én dolgozni akarok, márpedig akarok, akkor meg kell tanulni vakon közlekedni. Mert ha nem tanulok meg, előbb-utóbb elküldenek. Pedig még lenne 10 évem a nyugdíjig. Márpedig így van miért felkelni, van értelme annak, hogy csörög reggel az óra, hogy megborotválkozzam, megmosdjam, felöltözzem. Bejövök dolgozni. Ettől nagyszerű az élet, nem!?

 

– De… meg azért, amit még nagyon szeretünk. Neked például ez az irodalom. Mit jelent neked az olvasás, a hangoskönyv hallgatása?

 

– Ezzel tartom szinten a műveltségemet, és ez is egy tanulási terep. Ezért aztán gyakran megyek könyvesboltba, és amit megvettem otthon beszkennelem. Emlékszem különben, milyen volt, amikor először láttak könyvesboltban vásárolni. Majdnem hátast dobott az öreg! Amikor legutóbb elolvastam a Da Vinci kódot, az nekem fantasztikus élvezetet szerzett, mert az írója annyi mindent másként lát, mint amit én a Bibliában olvastam, vagy amit arról tanultam. Vagy amikor elolvastam A leves hazudik című könyvet, bizony nagyon megdöbbentem. Megtudtam belőle, hogy újabban például a füstölt kolbászt nem füstölik, hanem inkább zuhanyozzák, és hogy olyan ételekkel, amik a kedvenceim, mennyi káros anyagot eszem meg. Minderre szükségem van ahhoz, mint mindenki másnak, hogy együtt haladjak a világgal. Ebben nincs különbség a látó és a nemlátó között. Egy dolog számít csak: igényli-e az illető ezt vagy nem igényli. Végtére is attól lettél kultúrember, hogy leültél olvasni. Mindegy, hogy szemmel olvasol, vagy kézzel, vagy egy gépi hangot hallgatsz a computeren.

 

– Ilyen szempontból a technika hál’ Istennek bővítette a lehetőségeiteket.

 

– Egyértelműen.

 

– Térjünk még egyszer vissza az írásra. Milyen gyakorisággal szoktál írni?

 

– Ez változó. Évenként mappába teszem a verseket, meg lehetne számolni. Idén májusig különben hat-hét verset írtam. Nyilván akkor írok, ha megvan rá a késztetésem. Amikor olyan erejű hatás ér, nem feltétlenül trauma, valami olyan töltés, ami az ujjaimon keresztül belekopogódik a számítógépbe.

 

– És a technikán kívül is észlelsz pozitív változást a látássérültekkel kapcsolatban?

 

– Nem igazán. Az embereknek saját magukra sincs idejük, nemhogy másokra. Például a látó ember nekem jön, pedig a kezemben a bot, a stigma, és elég nagydarab vagyok. Ugyanakkor a látó ember segít. Vagy legalábbis szeretne segíteni. Csak nem tudja, hogy hogyan kell. Ez meg a vak hibája.

 

– Gondolod?

 

– Mindenképpen. Mert én vagyok az, aki tudom, hogyan kell segíteni, és én vagyok az, aki nem mutattam meg a látónak, hogyan segítsen. Tehát nincsenek oktató anyagaink, amiből a látó – ha csak kétszer vagy háromszor olvasná vagy látná a tévében – tudja majd, hogyan fogja meg a vakot. Mert az nem leprás, csak nem lát. Nyugodtan meg lehet fogni. Egy néni a múltkoriban fel akart engem rakni a buszra, és felemeli a kezemet. Pont azt, amiben a fehér bot van. Nem bántom őt, mert tudom, hogy segíteni akart. Vagy: nincsen tekintettel rám a biciklis sem, úgy suhan el mellettem, hogy megijedek tőle. A múlt héten meg a látó átment a zebrán akkor is, amikor piros volt a lámpa. Én meg követtem, mert azt hittem, hogy rosszul hallottam a jelzést a lámpás átkelőnél, az autók persze rám dudáltak.

 

– Ajjaj!

 

– Ők ezt nem gondolják végig. Sokszor észre sem veszik.

 

– Most milyen a látásod, Dezső? Látod még, legalább halványan azokat a gyönyörű festményeket – Móré Mihályt, Torok Sándort, Burai Pistát László Ákost –, amik körülvesznek ott, a telefonközpontos szobádban?

 

– Hát, nemigen. Tudod, van az, hogy vak, vakabb és legvakabb. Én most a középső fázisban vagyok. Különben ismered, hogy mit mond a béka, amikor rálépnek?

 

– Mit?

 

– Vak vagy. És ha az unikumba esik?

 

– Nem tudom.

 

– Zwack vagy.

 

*

 

Hát ez ő. A végén mindig megnevettet.



<
+
>
Kérjük, hogy a nagyobb méretben való megtekintéshez kattintson a képre!


A hozzászólás csak regisztrált felhasználóknak engedélyezett.
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!

Cikkel kapcsolatos hozzászólások, észrevételek:

Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.