2021. szeptember 29., szerda,  Mihály
 
 
 
 

Publicisztika

[Publicisztika]
2021. augusztus 21., szombat
Kedvezőtlen óraállás
Publicisztika – Hétvégi olvasmány
Szerző: Zsidov Magdolna
Elgémberedett tagokkal, leverten ébredtem. Már megint egy új nap. A faliórára tekintettem, szemöldököm a homlokom közepéig felszaladt, micsoda óramutató állás? Két tízes, vagyis, tíz óra tíz. No, még ilyet! Persze, nem attól estem ámulatba, hogy ez az órával esett meg, inkább attól, hogy nekem most okozott meglepetést. Lehet, hogy még soha nem néztem az órára ebben az időpontban? Felesleges kérdés, csak úgy tűnik. A tűnő idő sok mindent feledtet. Abban pedig semmi meglepő, hogy eddig aludtam, gyakran hajnalig a gép előtt ülök… ott felejtem magam.

A kép illusztráció. Forrás: Pixabay

 

Észbe kaptam… nem állítom, hogy különleges pillanat, elő szokott velem fordulni. Az óra mutatója is körbe fordult, elkobozva tőlem értékes gondolatokat, úgy, hogy még egy sort sem írtam.

Kinéztem mélázva az ablakon, kerestem a témát, amiről írhatnék, mert, mint tudott, az az utcán hever. Látom, ahogy a bolt felé bandukol feketében egy szomszédasszony. Akár ő is lehetne egy téma, hiszen nem titok az élete, mindig talál türelemre kész hallgatót, akinek elmesélheti a kivételes, kizárólag neki rendelt történetét, amit minden nap valamivel kiszínez… ettől függetlenül feketében jár… két éve, hogy eltemette az urát. A negyven évet már úgysem fogja kiheverni, akkor, miért öltözne tarkába… szokta mondani. Az eltávozás nem kívánság kosár, valakinek mindig előbb kell menni, a másik meg hátra marad, hogy sirathassa. Van, aki után nem marad senki, azt nincs, aki sirassa… magát kénytelen elsiratni, ha utóbb már nem is, legalább megelőlegezi a könnyeket.

 

Hol is tartottam? Ja, hogy írnom kellene, de leginkább témát találnom, mert megírni nem is annyira bonyolult. Ezt onnan tudom, hogy mindig akadnak olyanok, akik jobban értenek hozzá, mint én, és tudtomra adják, az írás egyszerű dolog, addig kell javítgatni, amíg jó nem lesz. Ezért nem fejezek be egy regényemet se, a javítgatás kényszerít. Bizarr ötletem támadt. Mi lenne, ha mindenki íróvá avanzsálna, és piacra dobná a regényének, versének, novellájának egy példányát úgy, és abban a formában, ahogy neki tetszik? Kétség sem fér hozzá, nagy baj nem lenne, mert annak az egynek biztos lenne vevője. Elnevettem magam, mert én mindenen tudok nevetni, ami vicces. Naponta elolvasom a helyi újság viccrovatát. Viccesen… képzett vagyok. Lapozgatom most is a napi sajtót, a betűket jól látom, összeolvasom: „Gyűrű kúra”. Na, még ekkora bakit! Láttam a filmet, Gyűrűk ura a címe. Alaposabban megnézem, s mint kiderül, ez nem a filmre, hanem egy párkapcsolati tréningre invitál. Nocsak, a betűk is képesek megtéveszteni!

Nem dicsekvésképp, de regényes élettörténetem van. Jó, tudom, másnak is, de az enyém, az mégis az enyém. Ezt kellene megírnom, de kerülöm a feltűnést. Azért azt sem bánnám, ha végre feltűnnék! Így aztán, minden írásomban benne vagyok, úgy, mintha más lennék. Ez egy írói állfogás. Szándékosan írom, hogy állfogás, mert birkózom minden sorral… nem szeretném, ha félvállra fektetne.

Az életem, ahogy jeleztem, regénybe illő, működik is, jól-rosszul, de nem dobom el magamtól, hátha egyszer mégis megírom… így legalább kéznél lesz.

Még mindig az ablakon bámulok kifelé, a szomszédasszony lépked visszafelé sovány kis szatyorkájával, hogy degeszre vásárolja, hiányzik hozzá az ura.

Bolt! Jut eszembe, lassan dél, és még nem ettem, pedig csak tele gyomorral lehet érvényesülni, és tele hassal lehet többre menni! Magamra vagyok utalva, ezért naponta egyedül háromszor eszek. Mindenesetre, a háromszor, az nem elég a karrieremhez.

Úgy tűnik, nem vagyok képes lekörözni a gátjaim, hiszen íróként sem teszek nagy sikerre szert, ahogy annak idején a szerelemben sem. Hárman szerettek halálosan… egy még él. A három közül legalább eggyel sikerült volna… mindhalálig! Így egyedül vagyok. Nem akarok megbotránkoztatni senkit sem, de jól érzem magam. Van egy kutyám, egy macskám és egy macim… plüssből. Érzelmileg megfogtak. Hozzásegítenek, hogy jobban érezzem magam, mert, hogy őszinte legyek, régen terhemre voltam. Akkor még gyenge volt az akaratom. Egyszer mégis sikerült összeszednem magam, edzőterembe kezdtem járni… épp testben épp lélekre dolgoztam. Egyébként az ilyen és ehhez hasonló mondásokkal semmi bajom, van úgy, hogy némelyiket elhiszem. Ha senki sem kételkedik bennük, akkor én, miért… ne? Legfeljebb nem hiszik el nekem, hogy láttam én már karón varjút, mármint, tolókocsiban ép lelkű embert, bivalyerős testben erőtlen lelket.

Nem tudok szabadulni, szövöm a körmönfont szavak hálóját, amin akár fennakadhatnék… fenn is szoktam akadni. Mostanában azon akadtam fenn, hogy életemnek mekkora a tétje! A minap komoly elhatározásra jutottam: innentől fogva minden másképp lesz, mint eddig! Csak még azt kell tisztáznom, mi volt eddig, aminek másképp kellene lennie? Az az igazság, még ha tudnám se biztos, hogy sikerülne, mert nem vagyok elég kigyúrt, hamar abbahagytam a kondizást. Így aztán nem teszek magamért semmit. A semmi azért túlzás, mert gondolkodom, tehát vagyok, é… s… írok. /a betűk összerakása az olvasóra bízva/. A mobilomon magamról készítem a szelfit, amikor a legkedvezőbb a fényviszony a szobámban, aztán felteszem a Facebookra, majd leszedem. Szelfi? – új szó. „A szótár bővül, a nyelv sekélyesedik.” – monda Yehudi Menuhin.

Az utóbbi időben figyeltem fel arra, ha nem lenne az elektronikus kapcsolattartás, nem is lehetne az ember közkedvelt. Tudniillik, akire a köz figyel, az elnyeri a „kedvelést”, tehát létezik és van a közösségi oldalon.

Nézem a képet, amit ebben a pillanatban készítettem magamról, bár lassan beesteledett, szobámban a fény kihunyóban, de a szememben mégis fellobbanni látom a gondolatok szövevényes netovábbját. Lángra kapott bennem az írói vénám. Sínen vagyok, semmi baj nem lehet, ha már a szememben is megláttam. Nem halogatom az időt, a gép elé készülök, megigazítom a székem, nehogy melléüssek, s elkezdem verni a billentyűket. A szavak ütemesen kopognak a fejemben, az oldal telik, a karakterek szaporodnak. Ebből lesz valami! És most már azt is tudom, hogy holnap újra mutat tíz óra tizet az óra, s hogy lássam, erre ügyelni fogok. Vannak fontos dolgok az életben… és még fontosabbak. Az előbbit rendszerint elfelejtem, így aznap a fontosabbra koncentrálok. Közben az éjszaka lassan múlik, monitorom kékes fényben világít, ujjaim nyomán az évszázad huszonegy éve alatt összegyűlt gondolataim peregnek. Vajon lesz, aki elolvassa? Ha nem, hát nem, engem már megvilágosított… hajnalodik.

 



<
+
>
Kérjük, hogy a nagyobb méretben való megtekintéshez kattintson a képre!


A hozzászólás csak regisztrált felhasználóknak engedélyezett.
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!

Cikkel kapcsolatos hozzászólások, észrevételek:

Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.