Publicisztika

Kérdezik, honnan tudom mindezt, ha nem találkoztam vele? Egyszerűen onnan, hogy a napokban, szokásos találkozási helyszínünkön, a boltban, sok idő után összefutottunk. A találkozásaink mindig véletlenszerűek és meglepetésszerűek, ezért örülünk különösen egymásnak. Mariska néni kivételes képessége, hogy azonnal mosolyog, ha meglát. Lehet, hogy másnak is annyira örül, mint nekem, de én kizárólag magamnak tulajdonítom ezt a figyelmet, amivel megajándékoz, annál is inkább, mert akkor csak én vagyok vele. Mariska néni minden alkalommal elégedettnek látszik, megkérdezi, hogy vagyok, és hogy van a családom? Először meghallgatja a kérdéseire a válaszaim, aztán válaszol az én kérdéseimre, most is így történt a forgatókönyv. Így tudtam meg, öregszik nagyon, fájnak a lábai, a dereka, a szíve rendetlenkedik…, de rendetlenkedik a világ is… no, meg a vírus is megérkezett hozzánk… szerencsére megúszta. Majd panaszos hangon elmondta, a kutya nem néz rá a gondozón kívül, és a pandémia – nem tudja, mit jelent a szó, de mindenki így mondja, akkor biztos fontos szó –, még inkább lakatot zárt korlátokra szabott életére, és míg beszélt, a szája legörbült.

Ezt hallva, gyorsan megjegyeztem: de hiszen mindig olyan elégedettnek, vidámnak látszik. Ő, erre szokásos stílusában ironizált, hogy neki már nem érdemes panaszkodnia, szenvednie, az állapota attól úgysem javulna, de a világ helyzete sem, ezért inkább mosolyog, így könnyebb elviselni az öregséget, a nyűgöket, és azt, hogy valami nagyon nincs rendben.

Mariska néni nem gazdag, szűkösen él, kevés a nyugdíja, így mindig lapos a bevásárlószatyra, és öreg a tv-je, vagy a szeme romlik, mert egyre homályosabban látja a híreket. Mariska néni mégis elégedett. Nem panaszkodik a boltban a kiszolgálásra, nem sokallja a villanyszámlát, nem szidja az újságkihordót. Mariska néninek van egy lánya, veje is, meg két aranyos unokája. Csak hát messze laknak, külföldön, a lányáék meg a fővárosban. Ritkán jönnek, így aztán, nincs, akinek elmesélje az emlékeit. Még jó, hogy vannak emlékei, mert legalább nincsen teljesen egyedül. Régebben voltak barátnői, de mindig a temetőbe jártak elsiratni az urukat, most meg már ő mehetne hozzájuk, de olyan messzire nem megy… még. Minden szenttel, és Szent Péter esernyőjével – ez volt a kedvenc filmje – még egyelőre nem szeretne találkozni, a betegségeit inkább elviseli.

Nem érti, miért kedvetlenek, ingerültek az emberek. Nem potyog az égből bomba, igaz eső sem elegendő, megint aszály lesz és drágulás. Van ennivaló, mindent lehet kapni… pénztárcát nem kímélő áron, ettől drámai a vásárlás. Még szerencse, hogy van egy olcsó, jó kis kifőzde, az ebédet, valamelyik egyházi közösség szeretetből főzi… meg is érződik rajta. Eleget adnak, még sok is, jut vacsorára is. Ő nem is magát sajnálja, hanem azokat a családokat, akiknek esetleg nincs állandó munkájuk, és ha van, minimálbérért, részmunkaidőben… ami, mégis, részint több mint nyolc óra. Szabadság, táppénz nincs, ezt onnan tudja, hogy a szomszéd fiatalember soha sincs otthon. A felesége tőle kér néha egy-egy ezrest kölcsön, közben panaszkodik.

Mariska néni szerint rosszul alakulnak a dolgok? – kérdeztem az idős asszonyt, kíváncsi voltam a véleményére, tapasztaltam bölcsességét. Hogy a dolgok rosszul mennének-e? Magyarország egy élhető ország, ezt tudjuk a híradókból, de vannak, akik jobban járnak benne. Akik kevésbé járnak jól, azok húzzák a rövidebbet, és ez akkor is így van, ha a gazdagodás makulátlan, tiszta módon történik… hát még ha… - a mondatot nem fejezte be, feltételezte, hogy értem. S, hogy hogyan fog alakulni a jövő, ezt bizony nem tudja, de az úgyis mindig a  jövőben derül ki, ugyanis a jelen a jövő múltja – mondta megállapítását, amelyet valamelyik bölcselőtől olvasott, mert Mariska néni még olvas. Tudtomra adta, hogy az észt is, mint a világot is csiszolni kellene, mert ha nem, másként begazosodik. Szerinte, csakis értelemmel és lélekkel lehet világot formálni.

Beszélgetésünk végszava a járványról szólt, erről az újabb miszticizmusról, mert szerinte a misztikumokat az emberek állítják elő, és nem a misztikumok önmagukat. Mariska néni végezetül, lakonikusan annyit mondott: csak az a fránya kovidka ne térjen vissza, mert akkor még lehet valami a jövőből.