2020. július 12., vasárnap,  Izabella és Dalma
 
 
 
 

Publicisztika

[Publicisztika]
2020. április 16., csütörtök
„Cédulás emberek”
Világjárvány idején
Szerző: Puskel Péter (Nyugati Jelen)
Nem is olyan régen még arról ábrándoztam, lesz-e valaha egy olyan hónapom, amelyben úgy élek majd, mint egy átlagnyugdíjas. Olvasok, tévézek, sétálok, bevásárlok, barátokkal csevegek. Reggelenként akkor kelek, amikor kedvem tartja, délutánra pedig kötelező program a pihentető szunyóka.

Puskel Péter a KITÁSZ 2016-ös, aradi konferenciájánNos, ki gondolta volna, hogy ilyen hamar teljesül?

 

Hogy is szól a mondás? Nem ilyen „lovat” akartam.

 

Most itt állok a szobaablaknál, és nem tudok, mit kezdeni az időmmel. Írok, noha nem kényszerít senki. Talán csak megszokásból, az évtizedes reflexek hatására. Lehet, hogy gondolataimat szeretném megosztani másokkal egy merőben új, teljesen váratlan helyzetben. Lekapom azt a könyvet a polcról, amelynek elolvasását oly régen tervezem. Végre!

 

Türelmetlenül olvasok, mert annak idején így szoktam meg. Hamar leteszem, hiszen az olvasásra máskor is szakítok időt. Leülök a számítógéphez és hozzáfogok megírni azt, ami nem is olyan sürgős, amire az egész nyár a rendelkezésemre áll.

 

Időzavarban vagyok, folyton az órára nézek. Ráadásul ez az ostoba nyári időszámítás is felkavarja a biológiai életritmusomat.

 

Ki tudja, mit hoz a holnap?

 

Később a televízió csatornáit váltogatom. A járványról szóló hírek lavinája zúdul rám. Deprimálnak, növelik rossz közérzetemet. Megint ártatlan emberek „húzzák a rövidebbet”, mint a történelem során annyiszor. Megint az ő egészségük, létük a legkiszolgáltatottabb.

 

A bezártság tudata nyomaszt, de fegyelmet erőltetek magamra. Most nagy szükség van az önkontrollra.

 

Kiállok az erkélyre. A máskor oly nyüzsgő belvárosi utca kihalt. Ugyanaz a néhány autó parkol az ablakaim előtt, mint tegnap este, sőt tegnap reggel.

 

Kenyeret kellene vennem. A rendelkezések szerint most lemehetek a bevásárolni a legszükségesebbeket.

 

Kiállítom a napi cédulát, ami biztos, biztos, és lemegyek a sarki boltba. Az ajtó előtt néhány „cédulás” vásárló toporog. Bebocsátásra várnak. Én is.

 

Bent öten nézelődünk. Négyen maszkban. Kettőn látszik, hogy házilag, otthon varrták. Ha egyikük a jobboldali polcokhoz közelít, én az ellenkező oldal felhozatalát bóklászom. A szokatlan csendben és felszerelésben marslakónak érzem magam, bár rajtam nincs maszk. Esetleg úgy, mintha hollywoodi tucatfilmek bankrablásos jeleneteihez statisztálnánk. A pénztárosnak is csak a szemét nem takarja a maszk. Figyel. Talán a kamerák is „megbetegedtek”.

 

Ahogy fizetett valaki, belép egy kinti türelmetlenkedő.

 

A szemközti villamosmegállóban mindössze hárman várakoznak. Az egyik férfi eldobja a cigit. Rátapos, ahogy megszokta valahol, majd odébb rúgja. Karnyújtásnyira tőle a szemétkosár. Nem zavarja. Az órájára néz, és szitkot mormol. Vajon, kin, min köszörüli a nyelvét? Villamos sehol. Csak egy fültépően szirénázó mentőautó jelzi, hogy ez a tavasz nem olyan nyugis, mint ahogy szeretnénk.

 

Három hete ölembe pottyant a nem várt szabad idő. Igaz, nem ilyen körülmények között, nem ilyen áron szerettem volna „lazítani.”

 

Nem tudok, mit kezdeni vele.

 

Ha más meséli, legyintek rá, és cédulásnak tartom.

 

Várom, hogy mit hoz a holnap.

 

Reménykedem.

 

A szoba négy fala között.

 

 

(Puskel Péter ma ünnepli születésnapját. Szívből gratulálunk ehhez, s szép és eredményes életéhez - A vitalap.hu szerkesztősége.)



<
+
>
Kérjük, hogy a nagyobb méretben való megtekintéshez kattintson a képre!


A hozzászólás csak regisztrált felhasználóknak engedélyezett.
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!

Cikkel kapcsolatos hozzászólások, észrevételek:

Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.