2019. augusztus 24., szombat,  Bertalan
 
 
 
 

Publicisztika

[Publicisztika]
2019. április 12., péntek
„Legyen az álmod szép…”
Elmélkedés József Attila költészetéről a költészet idei napján, s utána is mindörökké
Szerző: Zsidov Magdolna
Valószínűnek tartom, hogy az olvasók többsége rögtön rájön, hogy egy hajdani P. Mobil számból vettem a címet. A 70-es évek nagy rocklegendáinak ez a dala a mai napig megérint. Nem vagyok megszállott rockrajongó, de amelyik számnak van mondanivalója, üzenete, az beég az elmémbe, akár József Attila versei. Most is, amikor közelgő születésnapjára gondoltam, valahonnan mélyről ez a dal szólalt meg bennem, és nemcsak azért mert pár nappal ezelőtt egy autóúton is ezt hallgattuk.

József Attila szobra az eredeti - nemzetet szolgálni hivatott - helyén...

 

Az idézett dalszöveg egy másik sora így hangzik: „Csillagok hullnak, születnek újak, és te messze jársz…” És mennyire igaz, József Attila 1937. december 3-án „lehullott”, mert így döntött, vagy erre predesztinálta magát abban a világban, amely elvette tőle a „levegőt”, amelyből hiányolta a teret, a szabadságot, az őszinteséget. Lehullott, de nem az égről, csak annak a kornak a léthatáráról – akár a múltban, akár egy jövendőben –, amely nem az embert jobbító értékekre figyel, hanem kizárólag azokra, amelyek az érdekeiket szolgálják. A csillaghullató korszakok őket igazoló szavakat várnak, szépeket, kivétel nélkül olyanokat, amelyek kilóra és aranyban mérik dicsőségüket. És hogy mennyire tudják, melyek szólnak ellenük, abból lehet következtetni, hogy kivetik és kárhozatra ítélik azokat, nehogy életre keljenek és igévé váljanak.

 

Azt mondják, hogy a keresztény vallás türelemre és elfogadásra szólít, de ez egy óriási tévedés, vagy szándékos félreértelmezés. A keresztény vallás könyve, a Biblia, nem együgyűségre, bárgyú belenyugvásra, hanem igazságra szólít. Az igazság pedig nem türelmes, nem elfogadó a hazugsággal, az álnoksággal, mások feletti zsarnoksággal szemben, de feltétel nélkül elfogadó és türelmes az alázatosakkal, a mértékletesekkel, a megnyomorítottakkal, az éhezőkkel, a betegségben lévőkkel és minden lelki gyötrelemben élőkkel. József Attila átélte mindezeket, részese lett az emberiség betegségének, annak minden szenvedésével, és ő nem tudott türelmes lenni. Hogy beteg ember lett volna? Igen, betegje lett annak a korszaknak, amelyben élt, és, hogy ez orvosi diagnózis volt róla, esetleg a kortársak, akik naponta kapcsolatba léptek vele, úgy látták, hogy az elméje megbomlott, ki tudja megkérdőjelezhetetlenül? De hol a határ a normális és a nem normális között, és ezt honnan lehet kétség nélkül tudni? Vajon az lenne a határ, amit a normális abnormálisnak nevez, vagy az, amit az „elmezavarodott” tart bolondságnak?

 A keresztény Európában, egy keresztény országban, vajon mennyire ismerik Jézus kijelentését a Bibliából? „Aki azt mondja embertársára, hogy bolond (elmezavarodott) – méltó a gyehennára (örök elveszésre)!” Jézus, aki ismerte a jövő titkait, tudta, hogy a megromlott, a lealjasult világ nem fogadja el azokat, akik jobbá szeretnék tenni, akik kiállnak a tiszta emberi értékekért, akik egy szebb, lojálisabb és élhetőbb Földet szeretnének. A világ hatalmasai szemében ezek az emberek gyűlöletesek lesznek, és utálatosak, olyannyira, hogy akár bolondnak is kikiáltják őket, akiket tűzre lehet vetni, hogy még véletlenül se tudjanak „ártani”. A világ urai felosztották maguk között az értékrendeket, magasabb rendűre és alacsonyabb rendűre. Michelangelo akkor tekintette tökéletesnek és befejezettnek Mózes szobrát, amikor már semmit nem tudott hozzátenni. Ez egy nagy művész vágya volt a magasabb rendűre, amit faragó eszközeivel és kezével meg tudott teremteni. Minden más ember a lelkével tud többet tenni a világhoz. József Attila szavainak szándéka az volt, hogy összhangba hozza költészetét világszemléletével, igaz, hogy mindeközben engedte felszínre jutni azt a belső vívódását, hogy bekövetkezhet cselekvő gondolkodásának, énjének felbomlása. Tehát kétségtelenül tudta, hogy elméjébe kitörölhetetlenül beleírta magát a kín, amely gyermekkorától a végzetét jelentette. Nagy kérdés: vajon egy megbomlott elme, hogyan képes megfogalmazni a világ baját, tökéletlenségét, hogy mindenki megértse… még a normálisok is? Ugye, ugye, mennyi rejtélyt állított elénk Attila, a költő, a gondolkodó, az egyszerre gyáva és bátor, aki a gyászkoszorúját is megfonta az őt eltemetők helyett?

 

A Proletárdalban így írja kiáltó dallamát: „Minden halál és semmi gyász/ Akire csak a Párt vigyáz/ Parapamm paramm papamm/ Akire csak a Párt vigyáz.” Forradalmi vers lenne? Ugyan már! Csak figyeljük gondolkodva, sokkal inkább kritika egy eszme, a mindenkori eszmék felett. Az eszmék eltorzulnak, a szándékok kisiklanak, s a hazug, demagóg, semmit sem jelentő – parapamm paramm papamm – szavakban bukdácsolnak az emberek, mint Duna-parti köveken sétálók, ábrándos, édes bódultságban. József Attila nem bukdácsolt, ő sírt, siratott, rohant a sehova sem futó sínek felé, a bűn zsoldjaként kiparcellázott földi-égi birodalomba, a halálba, mert már tovább nem tudta, hogyan viselkedjen, viselkedni pedig nem akart. Látta a homályból kirajzolódó jövőt: „A híd lassan kijön a ködből, a túlparton szuronyok állnak.” (Anyám meghalt…) A „látás” nagy kincs, ritka adomány, ezért is nagyok a nagy költők.

 

Születésnapján, mi utána születettek, kívánjuk, hogy legyen az álma nagyon szép, olyan szép, mint amilyen szép világról mi álmodunk.

 

... s ahová száműzték - de szelleme a helyén maradt, ott, az ország házánál, s a magyarok lelkében

 

 

 



<
++
>
Kérjük, hogy a nagyobb méretben való megtekintéshez kattintson a képre!


A hozzászólás csak regisztrált felhasználóknak engedélyezett.
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!

Cikkel kapcsolatos hozzászólások, észrevételek:

Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.