2018. december 19., szerda,  Viola
 
 
 
 

Publicisztika

[Publicisztika]
2018. december 06., csütörtök
Attila, miért hagytad a vonatot elrobogni?
Szerző: Zsidov Magdolna
Nem, semmiképp sem szeretnék megfeledkezni József Attila halálának napjáról. A lakásom legszembetűnőbb helyére tettem a naptárt, és azt a napot pirossal bekarikáztam. S most megosztom az olvasóval aznapi gondolataimat. Bizony változik a világ: valami volt, aztán nincs. De Attila marad, ő mindig, örökre megmarad. Az örökre azt jelenti, hogy bennem és sokakban él az emléke, ahogy élni fog a jövő nemzedékeiben, mindenkiben, akik vele együtt szóra bírják „a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő fondor magányt s a mindenséget”. Igen, hiszem, hogy vele, a verseivel, talán sikerül szóra bírnunk egymást.

Képünk illusztráció! (Forrás: youtube.com)

 

Ő is az, aki még élhetett volna, ha nem sorolja magát az önként eltávozottak névsorába! Halála még ma is tisztázatlan. De mindenki másé is az, ha többet, szebbet akar a világból, mint amit remélhet. Sosem tudni az igazi okot, hogy mi viszi el az embert az örök külvárosba, ahol más mércével mérik az értékeket, mint a zajos, a lélek perifériájára szorító belvárosban.

  

Újra és újra abban a hitben merülök el a verseiben, hogy egyszer én is vele szagolom az égi virágokat, s akkor majd ismerősként üdvözöljük egymást. De mindahányan ismerősök vagyunk, akik a virágokat az illatukért szagolják, akik bátran állunk a síneken a vonat indulására várva, mert hisszük, hogy nem rontottunk a világon.

  

A lelkemmel fogtam, fogom minden rezdülését, sorainak valamennyi üzenetét, költészetének gyémánt tollal írt relikviáit. A vele való találkozás zsenge gyermekkoromtól különös ajándéka lett az életemnek. Sebzett pillanataimban, vergődéseimben a verseiben hallom visszacsengeni a „kínzottak hulló hangja” keserű himnuszát, miközben fülemben csattog: „Vegyetek erőt magatokon… adódjatok össze… hogy roppant módon felnövekedvén, az istent is, aki végtelenség valahogyan megközelítsétek”.

  

S, ha mégsem adódik össze az összeadható, s ha nem lesz a végeredmény a szeretet, s ha az önmagát is túlszárnyalni akaró emberiségből kibernetikus csoda lesz, akkor is őrzik majd a verseit egy miniatűr elektronikán. Félek, bár inkább remélem, már nem érem meg, hogy gépben halljam a verseit, automatikus, ismétlődő monotonitásban. Nekem József Attilától az a tűz kell, amit az átélt szenvedésein keresztül, az enyémben izzított: „Mindenkinek elég a maga búbánata, baja, akkor is, ha nagyon kevés. Az enyim pedig nem is sok, hiszen még csak gyerekecske vagyok, az igazi tehát csak ezután jöhet. De hát most is túlzok.” – üzente már nem is gyerekként.

  

Mindig túlzott, ahogy én is, de mindenki, akikben nem hűlt ki a szeretet, és akik vele együtt éhezik a „vacsora melegé”-t. A világ meg már csak ilyen, vannak, akiknek mindig melegük van, s vannak, akik melegedőt keresnek, mert csak „tűzhely”-közelben képesek felforrósodni, ott, ahol kihűl a világ, s kihűlnek a szívek. És ők azt is tudják, hogy a lélek világában semmi sem túlzás.

  

Tény, hogy még igencsak „gyerekecske” volt, amikor már benne bujkált a sejtés, hogy rövidre lesz szabva az élete centije. Lelki látásával, vagy ki tudja, milyen kapcsolata révén a másik világgal, de egy „odaátról” sugallt üzenetből megértette a sejtelmes filmkockákat, amiken saját testét látta kiterítve úgy, ahogy írta: „A kis cselédszobában fekszem/ és azt hiszem, hogy rég meghaltam.” Persze az sem kizárt, hogy magát predesztinálta erre a végzetre. 

  

„Itt kicsit hideg van, de még el se jött a kályhajutalom ideje. Különben is sok volna a jóból, az csak betetőzné az utóbbi hetek viharos örömeit! Azt hiszem, még ott sem fűtenek, a többi négy világrész fővárosában.” - írta, és szinte megborzong az ember. Mennyire átélhette a fázás hidegrázós borzongását, ha egy csöppnyi meleget is jutalomnak tekintett.

  

A szép-rút világot eszmélésétől kudarcként élte meg, egyenlőségjelet sohasem tehetett sorsa és vágyai közé, tiltott terület volt számára. A tehetségét már az egyetemi évei alatt minősíthetetlenre értékelte rideg szívű tanára, Horger Antal úr, s ítélete rövid életére megsebezte a lelkét. Az elutasító korszak kikezdte az idegeit. Nem értették, de talán nem is akarták érteni azt az embert, akinek a lelkéből hatalmas láng csapott fel, fel az egekig, hogy ott az égi tüzekkel egyesülve, hatalmas lángcsatorna legyen. Ő ebből nyert meleget és táplálékot, mert az éhezés arra is megtanította, hogyan lehet önmaga tápláléka.

 

 

Nem értette a hétköznapi, de a társadalmi viszonyulásokat sem. Fel nem fogta, hogy a tehetségnek miért nincs jogosultsága? „Vannak iszonyú szobák, ahol tapéta volt és most rongyokban lóg le a falról. Ilyen tapéta lettem én is a világon, és lehet, hogy a szemétre kerülök.” – panaszolta éppen, az őt csodáló, igencsak türelmes Vágó Mártának.

  

Nem értette az irigységet, a lelketlenséget, azt a világot, ami keresztényinek vallja magát, és a keresztet csak mások vállára helyezi, míg magának a könnyű életet szánja. Minderről így panaszkodott: „… felületen való simogatásokkal ezen a társadalmi őrültségen nem lehet segíteni.” Szintén a szeretett nőhöz írta: „Tükröm, szívem, mennyezetem, a napi politika aljas, sőt minden politika, az viszi csődbe minduntalan az emberiséget… pedig semmi más nem is segít, csak a makulátlan idealista filozófia-metafizika a szellemiekben és a tiszta erkölcsiség a lelkiekben… Gondolkozz a gondolatért, s szeress a szeretetért, költs a költészetért – és egy emberélettel közelebb van a jóság és a szolidaritás teljessége mindenki számára. Mindaddig balgaság az önfeláldozás, amíg az ember saját magát Istennél kisebb szempontok szerint irányít…”

  

„Fázom, borzongok, de ne félj, folytatom még.” – ígérte Vágó Mártának.

  

Fájdalmas, de nagyon rövid ideig folytatta. A „kései” helyett, az előbbre hozott befejezés mellett döntött, ha döntött! Ki tudja, mi futott a fejében akkor, amikor a vonat halkan elindult, s ő nem tudott, akart félre ugrani.

  

Néhány pillanatra meghajtottam fejemet a gondolkodó, költőzseni előtt, s íme, Vágó Márta József Attila című könyvének lapjára egy könnycsepp hullott. Megértettem, hogy benne sohasem hűtötte le a gondolkodva érző embert a hétköznapok létkarbantartó rohanása, csak a félelem nem hagyta el soha. De, miért félek én, miért fázom olyan felmelegedhetetlenül? Talán nincs elég hitem? – kérdezhetném, mégsem kérdezem, mert én nem ő vagyok, nem kevesebb, és nem több. Egy ember a sok milliárd közül, aki vállalja a holnapot.

  

Eltávozásának emléknapján, december 3-án, jó egy órát Attilával töltöttem, megkönnyebbültem. Kerestem az embert, s találkoztam vele. A lélek útjai kifürkészhetetlenül egymásba futnak.



<
+
>
Kérjük, hogy a nagyobb méretben való megtekintéshez kattintson a képre!


A hozzászólás csak regisztrált felhasználóknak engedélyezett.
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!

Cikkel kapcsolatos hozzászólások, észrevételek:

Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.