2018. december 19., szerda,  Viola
 
 
 
 

Publicisztika

[Publicisztika]
2018. november 20., kedd
Mire jó a bevásárlás?
(Találkozásom Mariska nénivel)
Szerző: Zsidov Magdolna
Régen írtam Mariska néniről, a kedves, az előző éveihez képest már idősebb ismerősömről. Bár nyolcvan fölött jár, mégsem azért nem írtam róla, mert már eltávozott volna az élők sorából, egyetlen oka csakis az, hogy sziporkázó jelensége mostanában kimaradt az életemből. De mit ad az Úristen, a minap valamelyik üzletben – abban, amelyikben semmi szemetet nem árulnak –, összefutottam vele.

Chips__Tropusi_Akvarium.jpgHozzám hasonlóan Mariska néni is határtalan örömmel üdvözölt engem.

 

 – No, lám, lám, mi kisemberek… – kis szünetet tartott, kezével figyelmeztetően intett. – Jaj, ne nézzen rám ilyen méltatlankodva, nem leminősítettem magunkat, pusztán idéztem valakit! Szóval azt akarom mondani, szerencsére időnként viszontlátjuk egymást, és hol máshol, mint az élelmiszerboltban, mert nem szeretnénk nélkülözni… a táplálékot, ahogy a barátságot sem – folytatta a jól ismert huncutkás mosolyával.

 

Megjegyzem, Mariska néni korát meghazudtoló humora, a közel egy év alatt, amióta nem találkoztunk, szemerkényit sem kopott a fényéből, amit soha nem felejt el csillogtatni. És mi, minden másról elfeledkezve elkezdtünk beszélgetni, miközben a vásárlók között imbolyogtunk.

 

– Tudja kedves, mekkora öröm az, hogy mindent megvehetünk? – kezdte, és kezével végigmutatott az áruk rengetegén. Udvariasan hárítottam: nekem gyanús, hogy mindent megvehetnék, és ennek triviális oka van, nem mindenre futja a pénztárcámból.  Ekkor rábökött egy csomag chipsre, és sajnálkozó tekintettel rám nézett.

 

– Látom, nem ért, vagy talán még sohasem vett ilyet? – kérdezte csiklandósan ironikus hangon, de meg sem várta a válaszom, folytatta. – No, ehhez mit szól, én meg tudom ezt is venni, mert nyugdíjat kapok, éppen ma hozta ki a postás. Mellé még valami tizennyolcezer forintot ráadásnak, de a fene tudja erről, hogy ez most lekenyerezés, vagy több is járt volna.

 

 

Néztem a kedves idős asszonyt, és arra gondoltam, Mariska néni mindig fején találja a szeget.  Mivel választ nem kapott, tovább folytatta. 

 

– Tudja drága egyáltalán, mi az, hogy minden? Ne, ne válaszoljon! Úgysem találja el, ezért inkább megmondom, az a minden, amit ígérnek. Az ígéretet bizony fontos elhinnünk, mert azzal többet kapunk a boltban. Eláruljam magának, én hiszek, ezért is mondtam, hogy én mindent megkapok. Számomra az a minden, amire a nyugdíjamból futja, hiszen megmondták odafentről, hogy abból meg lehet élni. Én, ahogy látja, már a nyolcvanhármat taposom, és megengedhetem magamnak, hogy a tv előtt ülve elrágcsálak egy zacskó chipset.  Ilyenkor úgy érzem, hogy minden az enyém, a chips meg pláne, mert azt különösen megadóztatják. De, hogy a napi eseményeket se hagyjuk ki, mit szól ahhoz, hogy újabb illegális, ráadásul nem tisztességes menekülttel szaporodott az országunk? És mint a többivel, ezzel sem találkozott még senki, sőt arról sem értesülünk, hogy hol van, hova vackolták be, de arról sem, hogy miként érkezett az országba, csak a kamuhírekből lehet tudni… pontosan. Persze, én nem vagyok szempont, hiszen elég hiszékeny vagyok, ezt is elhiszem, meg azt is, a végére aztán úgyis kiderül, hogy melyik az igaz… de akkor már késő, nem lehet visszacsinálni. A hiszékenységemnek köszönhetően, éppen az este, elalvás előtt arra gondoltam, hogy valószínűleg előbb vagy utóbb meghalok. Csak ezzel egy gond lesz, hogy a magyar népesség-nyilvántartáson és a családomon kívül, számomra már nem derül ki, hogy jól hittem-e, ahogy meg nem történtté sem lehet majd tenni. 

 

– Jaj Mariska néni, ne foglalkozzon még ezzel, maga olyan fitt és friss szellemileg, hogy valószínűleg még sokáig fog válogatni a mindennapi hírekből – úgy nézett rám, hogy zavarba jöttem. 

 

– Ne dicsérjen kedves, figyelem én a dolgok menetét, és tudom, hogy haszontalan, felesleges tényező vagyok, úgy, mint a hajléktalanok.

 

– De Mariska néni, egy nyugdíjas és egy hajléktalan nem ugyanaz! – próbáltam jobb belátásra bírni az élénk észjárású asszonyt. 

 

Mariska néni, a mindig vidám tekintetű asszony hirtelen elkomorult, s könnyes szemmel sóhajtozta el a gondolatait, azt, hogy mostanában többet gondol azokra az emberekre, akikről egy rideg, lélektelen törvény szól. És azt kívánja, az Isten áldja meg ezeket a néma gyötrődőket, a kiutasítottakat, a fedél nélküli árulókat, akik elfelejtettek viselkedni. Bár semmi köze hozzájuk, azon kívül, hogy vele együtt ők is embernek születtek, ezért azt kívánja, nekik is joguk legyen mindent megvenni, hogy éhen ne haljanak.

 

Befejezte a mondókáját, és én meghatódottan szorongattam meg a kezét… hang nélkül, mert nem tudom miért, de valami nagyon elszorította a torkomat. S ahogy az ajtón kifordultunk, búcsúzásul bevallotta, hogy bár azt hazudta, hogy ő olyan nyugdíjat kap, amiért mindent megkap... mégsem elég az mindenre… de a chipset azért megveszi, hetenként kétszer.



<
+
>
Kérjük, hogy a nagyobb méretben való megtekintéshez kattintson a képre!


A hozzászólás csak regisztrált felhasználóknak engedélyezett.
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!

Cikkel kapcsolatos hozzászólások, észrevételek:

Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.