2018. június 25., hétfő,  Vilmos
 
 
 
 

Publicisztika

[Publicisztika]
2018. április 11., szerda
Magyar Nemzet
Szerző: Kiss A. János
Miközben az orbáni politika a sajtószabadságot immár alapjai megrongálásával igyekszik romba dönteni, álszent és képmutató módon saját – és konkurencianélküli – sajtóbirodalmával próbálja bizonygatni: hát vannak itt lapok, tévék, rádiók, internetes sajtófelületek – tessék választani! A Népszabadság lemészárolása, a megyei lapok kriminális lenyúlása után már lehetett sejteni: ami most eljött a magyarországi sajtószabadság számára, az nem a kezdet vége, hanem a vég kezdete. S lássunk csodát: a magyar nemzet gyűlölködő hányada immár tort ülhet az egyik legpatinásabb napilapunk, a Magyar Nemzet, és ne feledjük: a Lánchíd Rádió fölött is. E lapot nem csak úgy lemészározták, hanem egyszerűen nem engedik levegőhöz, vízhez, élelemhez jutni: magára vessen, ha képtelen csicskázni az életben maradása érdekében... A hátsó szándék pedig az lehetett: a G-napos tulajdonost, Simicska Lajost utálják meg miatta az emberek.

Képünk illusztráció! (Forrás: internet)

 

Kénytelen vagyok emlékeimben kutatni a Magyar Nemzet megszűnése hírének hallatán. Ez az a 80 éve létező (létezett) lap, mely az akkori Magyar Hírlap mellett az 1989/1990-es rendszerváltás előkészítéséhez és megvalósításához biztosította az elengedhetetlenül szükséges sajtónyilvánosságot. A Magyar Hírlapra most ne szánjunk időt (mely alaposan eljárt mai változata felett, még ha látszólag újságformátuma is van). Mindjárt a rendszerváltás formális megvalósulása utáni időkben „lenyúlták” a Magyar Nemzetet –újságíróit, szerkesztőit és más dolgozóit jobbára „lapátra” tették. Akkoriban a Sajtószakszervezet országos ülésén felmerült, hogy kollégáink (mindegy, melyikük milyen nézetrendszerrel gyakorolta a hivatását) védelme érdekében valamilyen szolidaritási akcióra lenne szükség. (A Lajtán túl ilyenkor a „sajtómunkások” megtagadták napi feladatuk teljesítését, vagy bizonyos cikkek helyén fehér folt volt látható, netán a lapok címoldalain a szerkesztőségek közölték az ügyről alkotott véleményüket, állásfoglalásukat. Kitalálják: minden úgy ment tovább, mintha semmi nem történt volna…

 

A Magyar Újságírók Országos Szervezetének (MÚOSZ) választmányában – amolyan fogadatlan Cato gyanánt – évekig arra figyelmeztettem a kollégáimat, hogy eljöhet az idő, amikor bármelyik politikai oldal durva sajtóellenes, az újságíró társadalmat megfélemlíteni akaró cselekedetre szánja magát. Rendre azt javasoltam: dolgozzuk ki a sajtón belüli szolidaritás szabályait, igyekezzünk ennek jogi keretei megteremtésére bírni a politikát, hogy se a tulajdonosok, se a csicskahajlamú főszerkesztők ne akadályozhassák meg a sajtóbeli szabad véleménynyilvánítást. Azt hiszem, a legtöbben nem tudták vagy nem akarták megérteni ezt. Egy szomorú haláleset következményeként rövid időre bekerültem a MÚOSZ elnökségébe. Ott is megkíséreltem felhívni a figyelmet a veszélyre, az annak elhárítását egyedül garantálni képes szolidaritás intézményes megszervezésére. Tudják, mi történt? Egy fővárosi kolléganőnk értetlenkedve és méltatlankodva azt mondta hozzászólásában, hogy nyitott kapukat döngetek ez ügyben, hiszen a MÚOSZ-nál hosszú ideje bevált módon működik a szolidaritás: minden évben segélyt nyújtanak egy-két tucatnyi nyugdíjas, nélkülöző volt újságírónak, szerkesztőnek…

 

Felvetheti valaki, hogy itt bizony a tulajdonos és nem a politikai hatalom rondított bele a Magyar Nemzet jobb sorsra érdemes életébe. A nyilvánosságban tájékozódók bizonyára tudják (de a témával foglalkozó korábbi cikkünkből is tudhatják), miként, milyen módon, mely sötét erők segítségével szerezte meg a regnáló hatalom a vidéki lapokat, melyek legalább tízszer annyi olvasóhoz jutnak el, mint az országos napilapok összessége.

 

Az is látható, hogy a Mészáros Lőrinc, Andy Vajna, s más – mondjuk úgy – érdekeltségébe került lapok gazdasági felvirágoztatását az hozta meg, hogy szaftos kormányhirdetések tömege találta meg őket. Ráadásul (TAO kettő?) egy csomó vállalkozás jobbnak látja hirdetni e lapokban, mivel a „csókosok” közé bekerülni nem haszontalan dolog. S minderről csak azért érdemes említést tenni, mert ennek a fordítottja is igaz. A Magyar Nemzet gazdasági hátterű megszűnése tulajdonképpen annak következménye, hogy (miként más ellenzéki sajtótermékek is) kimaradtak a kormánypropagandás mannaeső áldásaiból, továbbá a különféle cégek azért nem hirdettek náluk gazdaságilag indokolt erővel, mert nem akarták, hogy ejnye-bejnyeként elmaradjanak állami, önkormányzati megrendeléseik.

 

Meg aztán a közélet iránt érdeklődő, tájékozott, gondolkodó emberek gyanúsak a kétharmadosok számára. Olvassák, hallgassák, nézzék inkább az úgynevezett közszolgálati sajtótermékeket. (Ismerik ugye a történetet? Berija, a szovjet párt ökle azt válaszolta Sztálinnak a kommunizmus építésének állását firtató kérdésére: Sztálin elvtárs, minden tökéletesen halad, már csak egy leküzdendő problémánk van: az emberek.) Az oktatás elcseszésével a fiatalok lebutítása immár rendszerszerűvé vált, a szolgalelkűség az orbáni feudális viszonyok kiépítésével immár országos méreteket ölt, a Magyar Nemzet a korrupció és a kontraszelekció (amikor a politikai alkalmasság felülírja a szakmai alkalmatlanságot) rendszerszerű elhatalmasodásának feltárásával, közhírré tételével igyekezett szolgálni névadóját, a magyar nemzetet. Ilyesmi ugye nem fér bele a Nemzeti Együttműködés Rendszerébe?!

 

Normális társadalmi állapotok között tömeges fölháborodás, rengető hatású tömegdemonstrációk jelentenének méltó választ a sajtó, ez esetben a Magyar Nemzet ellehetetlenítésére. Megjósolhatjuk, nem lesz ilyen. Évek során ugyanis sikerült elvetni a félelem írmagját az emberek között. A „migránsok” elleni szüntelen árnyékbokszolás révén az emberekbe belepréselt idegengyűlölet még akkor is jó szolgálatot tehet majd kiagyalóinak, mikor már végképp feledésbe merül az uszító hang. Persze a felhalmozott indulattömeg pillanatok alatt „áthangszerelhető” bárki és bármi más megtámadására. Szóval: örülhet a Magyar Nemzet közössége, ha nem szabadul rájuk valamely menet, vesszőfutásra kényszerítve őket.

 

Mit mondhatnánk? Azt hiszem, a Magyar Nemzet munkatársainak nem kellene messzire (el a szakmától, a nemzettől) szétfutnia: eljön az idő, amikor nagy szükségü(n)k lesz rájuk. Addig is megtudják majd az emberek – ha nem a Magyar Nemzettől, akkor másoktól –, hogy Semjén Zsolt éppen milyen bakot lő, Rogán Antal repül-e és hova, Kósa Lajos segíti-e még valamivel az anyukáját, Tiborcz István levál(asztód)ik-e a jó hírét őrizni akaró Orbán családról és így tovább. Jogos a kérdés: mi lesz, ha már minden ellenzéki sajtótermék körül kiszivattyúzzák a levegőt? Akkor is ott van még a szamizdat…

 

Évszázados probléma, hogy mit jelent a nagy francia forradalom hármas jelszava. A szabadságot, az egyenlőséget mindenki érti (ha a mai Magyarországon nem is mindenki híve), a tudósoknak a testvériséggel van bajuk. A magunk részéről úgy hisszük, hogy annak fogalma lefedi a szolidaritás eszméjét. Világ- és politikai nézettől, életszemlélettől, morális állapotunktól függetlenül mondhatjuk: testvérként tekintünk bátor és tehetséges kollégáinkra a (remélhetően csak átmenetileg) megszűnő Magyar Nemzetnél. 



<
+
>
Kérjük, hogy a nagyobb méretben való megtekintéshez kattintson a képre!


A hozzászólás csak regisztrált felhasználóknak engedélyezett.
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!

Cikkel kapcsolatos hozzászólások, észrevételek:

Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.