2018. április 24., kedd,  György
 
 
 
 

Publicisztika

[Publicisztika]
2018. március 15., csütörtök
Napszakok a szerelemben
Hajnalban, délben, este, Dario Niccodemi szerelmi vígjátéka, a Békéscsabai Jókai Színház Sík Ferenc Kamaraszínpadán.
Szerző: Zsidov Magdolna
Mindenekelőtt ki szeretnék térni arra a tapasztalatra, hogy a színházszerető emberek többsége, sokkal inkább kedveli a több szereplőt felvonultató darabokat, mint az egy, vagy egy-két színész által játszott előadásokat. Én viszont kifejezetten várom és keresem a lehetőséget, hogy az utóbb említett műveknek lehessek részese. No, természetesen csak abban az esetben, ha annak a bizonyos műnek van mondanivalója, ha a rendezés, a színészi alakítás úgy tudja színpadon megjeleníteni, hogy az képes maradandó élményt nyújtani. Most, miután láttam a Hajnalban, délben, este című, kétszereplős darabot, nyugodt szívvel ki merem nyilvánítani, hogy ismét elvarázsolódott a lelkem, végig elérzékenyülten figyeltem. Ilyen esetben, felszínesen sokan kijelentik, hogy hiába, ilyen egy nő, így képes „lereagálni” egy romantikus történetet. De meg kell védenem magam nevében magamat, csakúgy, ahogy nőtársaimat, a női nemet érintő kritikákkal szemben. Úgy gondolom, ha egy nő nem ilyen, akkor a lelke nem érinthető meg, akkor csupán a kalandok nője marad.

Czitor  Attila és Földesi Ágnes (Fotó: A-TEAM/Nyári Attila)

 

A szerző, Dario Niccodemi olasz író, a XIX. század végi, a XX. század eleji olasz irodalom egyik alakja. A most, Tege Antal által színpadra állított – felületes szemlélő számára – könnyűnek, negédesnek tűnő szerelmi történet is pontosan ebben, az éppen szerelmi forradalmat élő korszakban született. Szerelmi forradalomként lehet diagnosztizálni, hiszen a nőket már nem zárta kalodába a hamis, álszemérmes elvárás. Ebben a korszakban „joga” lett egy nőnek felvállalni az érzéseit, amiket meg is vallhatott, mert már nem volt szégyen nőként kinyilvánítani az érzelmeit.

 

A darabot, Tege Antal kivételes érzékenységgel, tapintattal, és óvatossággal rendezte meg, ami különösen meghatóvá és széppé tette, de megóvta attól, hogy kommersz legyen. Kerek egésznek, tökéletesnek éreztem ezt a történetet, olyannak, amilyennek minden nő, de férfi is megálmodja a párkapcsolatot, annak hajnalát, azaz ébredését, majd folytatását a deleléssel, ami hol forró – vagy forrongó –, vívódó és vesződő, bizonygató, vagy elutasító. És ez az az időpont, időszak, amelyben a Nap ragyogó sugaraira vagy beérik a termés, vagy elromlik. Természetesen ez hasonlat arra, ahogyan a szerelemben is történik: heves, szenvedélyes viták, vallomások, gyötrések és gyötörtetések, miközben vagy beteljesedik, vagy romokba hull az érzelem. Aztán következő állomásként eljut a történet az esti jelenethez. Lenyugvóba bukott a Nap, helyét felváltotta a Hold ezüst, tiszta fénye. Jó esetben erre az időpontra minden szerelmes esetében, így ebben a történetben is, képesek lesznek megérteni egymást, egymásra hangolódni, már nem játszadoznak, nem „táncolnak” egymás idegein, túllépnek az apró kis nüánszokon, mint a féltékenység, kétkedés, bizalmatlanság. Vágyódnak egymás érintésére, mint apró gyöngyszemek, egymásba kapaszkodnak. És ez nemcsak egy irodalmi alkotás szerzőjének képzeletében, hanem minden őszinte, tiszta érzelemre vágyódó emberben így működik, ugyanezeket a dimenziókat járja végig. Nincs olyan, hogy most van vége, minden végnek van folytatása, ha az ember nem adja fel. A lélek teremti meg a folytatást. S ha nem ér célba, magányos út vár az emberre. Társas lénynek lett alkotva férfi és nő, csakúgy, ahogyan az is, milyen úton, milyen harcok árán találnak párra, ezek teremtik az egyéni történeteket. Ez a darab, úgy ahogy van, mintaértékű, amiből nem hiányzik a humor, a kedvesség, de a csipkelődés sem – akár a „nyíltszíni” terepen. Látszatra a két fiatal egyedül van, csak a házból kikiszűrődő hangokból tudni, hogy családi környezetben játszódik a történet, csak a többieknek éppen annyi köze van a kinti eseményekhez, hogy kiszólásaikkal, mintegy ráérzéssel, válaszolnak Mario kérdéseire.

 

Az egy-egy jelenet közötti időt nagyon szép dallamok töltik ki, amik különösen meghitté teszik a várakozást, így hitelesítve az érzelmek viharát. A díszlet Egyed Zoltán remeke, ami a két század közötti, polgáriasodó ízlést tükrözi. Az egyszerű, mindvégig „álló” díszletnek, a kis kertet „bebútorozó” fehér, fonott fotelek, asztal, a fehér kerítés szerepe meghatározó. Ide, oda lehet ülni, ki-be lehet menni, és a néző oly közel van a jelenetekhez, hogy szinte a lélegzetét is hallja a két fiatalnak, és ez a közelség nyilván nem kis terhet ró a szereplőkre.  Mario alakját Czitor Attila, Anna bűbájos jelenségét Földesi Ágnes teremti meg. Mindketten óriásit alakítanak, aminek a jelenetek hitelessége adja az értékét.

 

Ahogy a korszakot hozó díszletek, Kiss Kata kosztümjei is ugyanolyan szépek, finomak, elegánsak. Mario ugyanabban az öltönyben van végig, és mégis úgy tudja viselni, hogy észre sem lehet venni. Anna ruhái bámulatosak, gyönyörű színei harmonizálnak a napszakokkal.

 

Hiszem, hogy nem csak az idősebb korosztály, hanem az ifjúság is értéket kapott ebből a darabból, amelyből olyan tartalmas, időtálló érzelmet tapasztalhattak, ami biztosítéka annak, hogy létezik, nemcsak egyórás, nem is egy életen, de akár a síron túlig tartó szerelem is, ahogy Petőfi élte meg a Szeptember végén című versében.



<
+
>
Kérjük, hogy a nagyobb méretben való megtekintéshez kattintson a képre!


A hozzászólás csak regisztrált felhasználóknak engedélyezett.
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!

Cikkel kapcsolatos hozzászólások, észrevételek:

Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.