2018. június 25., hétfő,  Vilmos
 
 
 
 

Publicisztika

[Publicisztika]
2018. február 21., szerda
Zsidov Magdolna
Templomba indulat, utcára pánik költözött
Szerző: Zsidov Magdolna
Ma megint borús, szürke az égbolt. Az ablakból kitekinteni sem érdemes, mert csak lehangol a látvány, a szomorú, ideges hangulat. Talán az időjárás az oka… ritkán derűs az ég. És ha ilyen az időjárás, akkor mitől lennének vidámak az emberek?

Képünk illusztráció! (Forrás: Nemzeti Színház)

 

Újra esni fog, szinte egész télen esik. Két napig nem, aztán néhány napig megint, és ez így ismétlődik. Régen egészen más volt a tél. December, január, még talán február is fagyos, havas, jóval mínuszok alatti, de ez volt a rendje a télnek. Az olvadó hó vizét itta fel a föld, hogy az elvetett magot majd kikelessze, most hó nélkül az esőt nyeli, s az ember várja a mag kikelését és a kikeletet. Az tudott, hogy a hóhoz hideg kell, mostanság bizony nincs elég hideg. Nincs elég hideg?!

 

Ejnye, micsoda vargabetű, hiszen ennek az írásnak nem az időjárás elemzése lenne a szándéka, de az időjárás és az ember kapcsolata nem elhanyagolható kérdés, s míg az előbbiben egyre melegebb van, az utóbbiban mintha egyre hidegebb lenne, és egyre nagyobb a távolság. A Föld klímája melegszik, az emberek pedig egymás iránt meghidegednek és elhidegülnek. Hihetetlen, de mégis igaz, eltűnt a régi meghitt kapcsolat ember és természet, ember és ember között. A falvak, a parasztházak lassan kiürülnek, az oszló, omladozó falak már senkire sem várnak. A földeket felvásárolják azok, akiknek nagyobb szükségük van rá, szükségből kínálnak több pénzt érte, aztán megveszik kevesebbért, mint amennyit ér, s amit ér, annál kevesebbet termelnek, csak annyit, és azt, amiből hasznuk lesz.  Üres tanyák körül éhes ebek ugatnak, minden maradékot felfaltak – ember nélkül nem élet az élet. Az emberek pedig elvétve térnek vissza… elhagynak földet és hazát… akik pedig maradnak, már nem tudják, miben higgyenek, ezért egyre ritkábban mosolyognak. Ez bizony komoly probléma, ugyanis lassan képtelenek lesznek egymást felvidítani, egymásnak kedves, vigasztaló szót nyújtani. A szomorú, panaszkodó ember senkinek sem kell, még a másik keserű embernek sem. A szakadék pedig egyre jobban nő, átjárhatatlan, átláthatatlan indulat az úr… (az űr).

 

A templomokban hiszekegy… helyett politikai pártra agitál Isten szolgája… hogy szolgáljon. Éhes egyház állami támogatásért kenyérért prédikál. A Bibliában nem találja, saját kútfőjéből meg nem jut eszébe Jézus tanítása, ezért kufárkodik, hiszen – uram bocsá’ – nincs közelben a Megváltó, hogy kikorbácsolja őket a házából, a hazából. Persze a „Mindennek mértéke az Isten” elvnek csak akkor lenne értelme, ha a pap komolyan venne minden szót, gondolatot, ami Istentől származik. Ha nem, akkor akár bármit prédikálhat, a hívek mindent elhisznek, több évszázados hiányosságot kellene bepótolniuk, hogy a tudatlanság tudássá lehessen.

 

 A tudatlanság pedig hiszékeny. De a nép, az Isten adta nép megelégszik azzal, amit hall, amit a lelki atya elduruzsol… „Hoc est corpus”, miközben felmutatja a testté lett ostyát, amit, aki nem hisz mindent vakon, hókuszpókusznak hall ki. Mivel kételkedik, lázad, így ellensége lesz, no, nem Istennek, legfeljebb földi szolgálójának, vagy a padszomszédjának. De, hogy is hihetne, ha maga az egyház sem érti a Mi Atyánk imádságot – ahogy, van „aki” a Himnuszt sem –, ezért meg akarja változtatni, pedig ha jól értelmezné, a hívek is értenék. De ahogy a mondás is tartja: „Nem akarásnak, nyögés a vége”… jelen esetben, igazítás a vége.

 

Válságban az emberi érték, úgy tűnik apátiába, beletörődő depresszióba zuhannak mindazok, akik nem látják a kiutat. De meddig mehet ez így, és lesz-e vége? Talán az életösztön, a szebb, a jobb, az igazabb utáni vágy egyszer mégis csak megálljt parancsol, amikor már semmilyen megoldás, semmilyen remény sem dereng a látóhatáron. Úgy, mint minden korszakban, amikor az emberi értelmet olyan mélyre süllyesztették, hogy csak fuldoklásra telt a képességéből. De vajon találhat-e az életösztön megoldásra, olyanra, amelynek reális voltát nem tudja, és adott helyzetében valószínűleg nem képes ellenőrizni? Talán mégis van két kitörési pont: az egyik az élet szeretete, a másik pedig valamiféle összetartó erő és tekintélyre találás, amely a széthullott, értékvesztett tömegeket valamiképpen együtt tudja tartani egy jól működő társadalom megoldásához.

 

Zárásként, vigasztalásul: néhány hét és beköszönt a tavasz, talán a remény is, és még álljon itt Bérczes László – Törőcsik Marival készült beszélgető könyvéből – a művésznőtől néhány megszívlelendő, értékes gondolat. „Élni mindig imádtam. Annál nagyobb dolog nincs, mint hogy az ember életet kap. Az élet csodálatos dolog. Ezt kaptuk Istentől, és ezzel nem szabad visszaélni. Mert visszaélés, amikor másnak szenvedést okozunk, és megfosztjuk őt az élet örömétől. Sok a baj a világban, és én, buta ember, egyikre sem tudom a megoldást. Sokan szenvednek, és én velük szenvedek. Most itt van ez a modern kori népvándorlás. Rendben van, nem tudjuk befogadni ezt a rengeteg menekültet. Ne papoljunk hát felelőtlenül a befogadásról. De ne is uszítsunk a szerencsétlenek ellen. Ez már politika, hagyjuk.”

 

Igen, itt ért véget az írás, mert a többi már csak politika volna, s a politikát jobb lenne kizárólag azokra hagyni, akik nem értik félre. Mindez nagyon szép lenne, de már Madách is „megénekelte”, hogy bizony „Sok az eszkimó, és kevés a fóka”.



<
+
>
Kérjük, hogy a nagyobb méretben való megtekintéshez kattintson a képre!


A hozzászólás csak regisztrált felhasználóknak engedélyezett.
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!

Cikkel kapcsolatos hozzászólások, észrevételek:

Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.