2018. május 20., vasárnap,  Bernát és Felícia
 
 
 
 

Publicisztika

[Publicisztika]
2018. január 17., szerda
Csapongó gondolatok
A gondolataimmal gyakran elidőzöm, mert a gondolatoknak mindig vannak üzeneteik. De jó ez nekem? Élhetnék nyugodtabban, ha őszülő fejjel, foghíjas emlékezettel nem hagynám magam elragadtatni a gondolat mélységes bugyrába. Ugyan mire juthatok, és egyá
Szerző: Zsidov Magdolna
A gondolataimmal gyakran elidőzöm, mert a gondolatoknak mindig vannak üzeneteik. De jó ez nekem? Élhetnék nyugodtabban, ha őszülő fejjel, foghíjas emlékezettel nem hagynám magam elragadtatni a gondolat mélységes bugyrába. Ugyan mire juthatok, és egyáltalán juthatok-e valamilyen bölcs felismerésre? Nem tenném jobban inkább, ha félre tenném az elmélkedést, nem küszködnék azért, hogy megfejtsem azt, amit az utóbbi időben végképp nem sikerül?

Képünk illusztráció! (Forrás: Legifoto.com)

 

Itt van példának okáért a város, ahol élek, ezzel is rengeteget foglalkozom. Amióta betettem ide a lábam, már nem is tudom megszámolni, hányszor fordították ki, meg be. Volt, amikor jobban tetszett, mint amikor kevésbé. Azért, úgy általában, meg vagyok elégedve vele… mára igazi nagyváros lett, s talán holnap még inkább. Nagyobb lett a város, kevesebb lett a lakója, de ebből mit sem érezni, ugyanis változás közben autóból sokkal több lett. Autódzsungelben kell lavírozni gyalogosnak, kerékpárosnak, szóval mindazoknak, akiknek nem adatott fedél a fejük fölé, mármint a haladás közben. Le nem tagadható, bizony menetközben egyre modernebb lett a város, kerékpárút mindenfelé, amitől ugyan nyugalmasabbnak még véletlenül sem nevezhető a közeledés, de ez nem a kerékpárút hibája, sokkal inkább köszönhető az agresszivitásnak. Persze, lehetne másképp… ha a türelem nem fogyatkozna, az önzés pedig nem buzogna.

 

Nagyvárosnak ez az egy jutott nekem, míg az állomáson… ki-be járok… hogy utazhatnék tovább? Majd jövő tavasszal elutazom, minden télen, ezt ígérem magamnak. Míg találgatom, hogy hová – a vonat előttem elszáguld. Nem szuszogó gőzös, hanem elektromos… így maradok és morfondírozok, már nem lesz gyorsabb a gondolatom, s ha mégis eljut a fővárosig, a Parlamentben… megállítják. Átkattogok a metrón, de melyiken? Egyiket balról építették, a másikat jobbról javítanák, miközben átkiabálnak. Kiszálltunk… épphogy füst-ködbe nem merült álmaink… állomásán. Más lett a levegő, más lett a klíma… ma ki, holnap ami. Nem kétséges… attól lesz jobb a holnap, ha minduntalan átkiabálnak, s rúgják a labdát egymás fejéhez, amikor szabályosan, lábra kellene.

 

Elkalandoztam, ez az én bűnöm, de megbocsátom magamnak… ki más, ha nem én. Így maradok a városnál, a városban. Hát persze, jegyzi a statisztika: a mai – a hajdani hetvenegynéhány-ezerrel szemben – több tízezerrel kevesebb, mármint lakos. Érti az agy? Dehogy érti, de keresi azt, ami nincs, ami belesiklott a szükségkesergő szimbólumba, az elmúlt évek mocsarába. Nem szabad vájkálni, mert ráütnek az ember kezére, jobb, ha nem veteti észre magát.

 

Liften utazom, kímélem a szívem, a szívszorító hétköznapok után legjobb liftbe szállni, míg ott belül, ahol a lélek tanyázik, nem segít a lift sem, ezért szedek gyógyszert, mert nincs helyette más, tovább, tovább… halad a lift, nem a nagyvilágba, és még csak nem is Európába, csak a hatodikra.

 

Keresem azt az ízt, amire anyám és apám szoktatott: a tisztesség ízét, az emberszeretet illatát. De megnőttem, túlnőttem a gyermekcipőt, kinőtt gúnyáimat eldobhatom, már egészen más ízek írják… vagy irtják a jövőt. Más szelek fújnak, másfelől… irány Dánia, vagy Anglia… ki tudja, kinek mi jó, de senki sem kárhoztatható… meg kell élni valahol Európában. Túllépte az idő a maga korlátját, szakadozik az értelem, kinek, mit higgyen el… kopogja a szív. Az elme is kopog, keresi nyomát valaminek, ami elködlött, mint a Nap csókjától libbenő párafátyol. Autók sorjáznak, kürtölnek, ha útban vagy nekik. És te úgy érzed útban vagy, hogy már nem kellesz. Ugyan kinek kellesz, ha nem vagy rokona, barátja, ismerőse senkinek? Már a költő is ezen jajongott, akkor miért lenne megbotránkoztató, ha te is? Ennyit szabadjon legalább! Ennyit mégis szabad legyen, ha már az út egyre kevesebb, autó meg egyre több. Embertársam, légy óvatosabb, őrizd, vigyázd a lépteidet, te, aki gyalog sem érsz sehová! És ezt ne tekintsd parancsnak, csak óvásnak, mert elsodorhat a holnap olyan útra, amely őszinteségből, becsületből nincs kikövezve. Álmaid ingoványosban ívelnek át a jövőbe. Patyolat tiszta reményed kosztömegbe süppedhet el.

 

Na, ne zúgolódj! – suttogja a gondolatom: lehetne rosszabb is. Lehet bármilyen, az a Te városod… keresem.

 

Kuncog valaki, de eltakarja vigyori képét az átsuhanó felhő.



<
+
>
Kérjük, hogy a nagyobb méretben való megtekintéshez kattintson a képre!


A hozzászólás csak regisztrált felhasználóknak engedélyezett.
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!

Cikkel kapcsolatos hozzászólások, észrevételek:

Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.