2017. december 13., szerda,  Luca és Otília
 
 
 
 

Publicisztika

[Publicisztika]
2017. november 26., vasárnap
Békében a lelkiismerettel
Szerző: Zsidov Magdolna
Előre bocsátom, még mielőtt bárki is „lesorosbérencezne”, vagy migránspártolónak nevezne, hogy ez az írás nem valakik ellen, vagy valakik mellett foglal állást, hanem valamiért, vagyis egy elvért száll síkra, aminek minden korban tekintélye kellett, és kellene lennie.

Képünk illusztráció! (Forrás: Leafly)

 

Rögtön a lényegre térve: van valami, éspedig a lelkiismeret, amihez nem szabadna semmilyen ellenérzésnek, haragnak, netán gyűlöletnek tapadnia, mert, aki gyűlöl, bármikor gyűlöltté válhat, aki ellensége valakinek, annak értelemszerűen van ellensége, még akkor is, ha netán ez az ellenség nem is tud róla, hogy ő ellenség. Bárhogy legyen, de az tény, hogy a gyűlölőnek előbb-utóbb a saját lelkiismerete lesz a legnagyobb ellensége.

 

Vegyük szép sorjában a történelmet.

 

 Az emberiség, az ember, mióta így nevezi magát, előszeretettel haragudott és haragszik a másik emberre, embertársaira. Mondhatnók, alaptulajdonsága az emberi fajnak a harag. Mint öntörvényűség, azzal az effektussal bír, hogy felszabadítja a gyűlölőt a sebzettségéből, a hatalmi és érdekvágyaiból származó lelkiismeret-furdalásától, abban a hitben, hogy felmentést nyer a bűn vádja alól. Mert az már biztos, hogy a hatalmat óhajtó ember a legjobban attól fél, hogy elveszítheti tekintélyét, státuszát, a mások csodálatát, amiért nem átall még gyűlölni is, ha „szükséges”. Ez a vágy a legerősebben abban nyilvánul meg, hogy keres egy bűnbakot, akit előszeretettel gyűlölhet és megvádolhat azzal, hogy őt el akarja tiporni. Veszélyes képzet, van erre pszichológiai megnevezés, amit az orvostudomány paranoiának nevez. Kétségbeejtő, de a történelem tele van paranoiás jelenségeket mutató személyekkel, történelemformáló alakokkal, írókkal, tudósokkal, politikusokkal és másokkal. Ezek között nem mind volt ártalmas a közre, lehet, hogy csak önmagára, de többségük bizony, akár az egész emberiséget is sújtó következményeket indukált.

 

Néhány dolgot említve a történelemből. Az őskorban gyűlölték a vesztesek azt, aki jobb hajítódárdát készített, aki jobban csiszolta meg a követ, ezért több vadat ejtett. Aki több vadat ejtett, többre vitte, az gyűlölte azt, aki nem szolgálta, aki nem alázkodott meg előtte egy darab húsért. A középkorban gyűlölni lehetett a feltalálót, a csillagászt, azt, aki felfedezte, hogy nem a Föld az Univerzum közepe, aki nem azt olvasta ki a Bibliából, amit előírt az egyház, ők lettek a gyűlölt protestánsok. 1492-ben Spanyolországban, Ferdinánd és Izabella, megrögzött katolikus uralkodókként, ultimátumot adtak a spanyolországi zsidóknak: vagy áttérnek a keresztény hitre, vagy elhagyják az országot. Később ugyanerre a választásra kényszerítették a muszlimokat, tették mindezt, mert gyűlölet lakozott a szívükben, mert féltek olyasmitől, aminek az okát maguk sem tudták igazán.

 

Lemeztelenített mélylélektani harag vonul végig a történelmen. Nincs ruházata, nincs értéke, de van önmagáért, azért, akit szolgál, aki igényt tart rá. Hitler megjelenésekor a szellem gőgje elszenvedte a lélektelen ösztönnel találkozás traumáját. A német nép nem óvta meg magát, vagy csak későn, Hitlertől. A németek kimásztak a slamasztikából, jobb belátásra tértek, és nemcsak azért, mert elveszítették a háborút, hanem azért, mert felismerték a tévedésüket, hogy – hibásan – egy diktátor mögé sorakoztak. A migránsügy kapcsán mostanában elhangzik, hogy a bűntudat miatt fogadják be őket. Bár lehet benne igazság, de ez miért lenne baj? Csak az a nép maradhat fenn, amely tanul a hibájából. Csakhogy a történelem ismétli önmagát, a neoritikusok, a paranoiásak újra támadnak, akiknek igazából terhére vannak azok az emberek, akik nem hódolnak be nekik, mégis úgy tesznek, mintha sokat jelentenének számukra.

 

Az embert a többi élőlénytől egy valami különbözteti meg élesen, mégpedig a szánalom, a részvét. Egész erkölcsi fejlődését ez határozta meg. E nélkül fenevadként tépte volna szét a társát, s nem pusztán azért, mert állati szinten maradt, sokkal inkább azért, mert már tudatosan megkívánt, és meg akart szerezni mindent, amit jogosnak tartott. A felsőbbrendűség tudata vezette. Ahogy Rousseau írta az Értekezésben: „Az első ember, aki egy földdarabot körülkerítve így szólt: ez az enyém, és talált eléggé balga embereket, akik hittek neki…” És még ezt: „Mennyi bűntől, háborútól, gyilkolástól, mennyi nyomorúságtól és szörnyűségtől kímélte volna meg az emberi nemet az, aki a cölöpöket kirángatva vagy az árkot betömve odakiáltja társainak: Meg ne hallgassátok ezt a gazembert! Jaj, nektek, ha elfelejtitek, hogy a gyümölcs mindenkié, a föld pedig senkié!” Rousseau szellemi mondanivalójának lényege, hogy a föld csak Istené, aki mindenkinek egyenlő arányban osztja annak termését. De Isten törvénye eltűnik, ha átveszi az a polgárjog, amely szentesíti az uralkodás és a hatalom érdekeit.

 

Érdekes ez a folyamat, amit, úgy tűnik, nem lehet megállítani, mert azoknak, akiknek ez tetszik, erősebb a hangja, ugyanis a több pénz, a nagyobb hatalom lekiabálja a gyengébb akaratot. És a gyengébbek behódolnak, mint egykor a társadalom kialakulásának hajnalán. Egyedül a lelkiismeret lenne képes gátat vetni, de hová tűnik a lelkiismeret, hová tűnik a gondolkodás?! És még annyit, vajon érdemes-e megkockáztatni a lelkiismeretnek ellentmondó ellenségeskedést?



<
+
>
Kérjük, hogy a nagyobb méretben való megtekintéshez kattintson a képre!


A hozzászólás csak regisztrált felhasználóknak engedélyezett.
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!

Cikkel kapcsolatos hozzászólások, észrevételek:

Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.