2017. október 22., vasárnap,  Előd
 
 
 
 

Publicisztika

[Publicisztika]
2017. október 03., kedd
Mozdul-e valamerre a világ?
(Globális válság/globális megoldás)
Szerző: Zsidov Magdolna
„Adjatok egy pontot, ahol megálljak, és kimozdítom a Földet”, jelentette ki nagyvonalúnak tűnően az ókor nagy fizikus-matematikusa, Arkhimédész. Valljuk be, bizony egy kicsit, vagy nagyon is bizarr kijelentésnek tűnik. Igaz, nem kisebbet, mint az emelőeszközt – ami akkoriban nagy teljesítményt jelentett – találta fel a tudós. Valószínűleg gépezete nagyszerűségét akarta ezzel illusztrálni, miközben egy mély filozófiai kérdésre is rávilágított. Az ókori bölcsek a fizikai jelenségeket, a tudományos sikereket még egybemosták a gondolat mélységében rejlő ideológiai értelmezésekkel, nem húztak éles határt a kettő között.

Használd fel

 

Tény, hogy a „homo sapiens”-é válás pillanatától az ember nem túl szerény, úgy tekint magára, mint a világegyetem csúcspontjára – talán ez az oka, hogy miután meglátta a Csomolungma 8850 méter csúcsát, azt is le akarta győzni –, így pótolhatatlannak és egyedinek képzeli képességeit, olyan alkotót vél magában, akinek minden adottsága megvan arra, hogy meghódítsa akár a lehetetlent is. Sőt, ha nagyon akarja, magát a világot is képes kifordítani a „sarkából”, azaz megváltoztathatja – mai szóhasználattal – az ökoszisztémát.

 

Első megközelítésre képtelenségnek tűnik ez a felvetés, pedig ha jól belegondolunk, valami hasonló zajlik az emberiség történelmében. Minden korszakban felbukkan egy ember, embercsoport, egy politikai-filozófiai irányzat, aki, amely azt képzeli, azt állítja, hogy olyan megoldásra talált, amely egy új korszakba, új világrendbe, teljes harmóniába, jólétbe képes elvezetni az emberiséget, bibliai kifejezéssel élve „békét és biztonságot” ígér.

 

A tudósok, filozófusok magabiztosságával ellentétben, az írók, a költők rémülete egy egészen más emberképet fest, ahogy Babits Mihály, a tudós költő panaszkodik A lírikus epilógja című költeményében: „Csak én bírok versemnek hőse lenni,/ első s utolsó mindenik dalomba:/ a mindenséget vágyom versbe venni,/ de még tovább magamnál nem jutottam.” A vers megrendítően fogalmazza meg, hogy a teremtett világ minden ember számára az ego-nál kezdődik. Nem, szó sincs arról, hogy ezzel az önzésre kelljen kizárólag gondolnunk, csak annyira, hogy minden körülményt, helyzetet mindenki a saját szubjektumán keresztül érzékeli és ítéli meg. Tehát önmaga személye minden ember számára megkülönböztetett helyet foglal el. De az igazán nagy és mély kérdés: képességében áll-e az embernek túllépni az egyszemélyes gondolkodásán, hogy az egyetemest tekintse fontosabbnak?

 

Ha létezik tökéletes útmutató, akkor a Bibliát lehet tekinteni annak, azt az üzenetet, amelyből kiolvasható erre az egyetlen helyes válasz: „… Hogy tökéletes legyen Isten embere minden jó cselekedetre felkészített…” (Pál 2.Timótheuszkoz írt levele 3.fej.17.verse). Ez a szöveg egyértelművé teszi, hogy minden ember rendelkezik azokkal az adottságokkal, hogy az életét a jó szándék, a jó akarat vezérelje, amelyek a jó cselekedeteket szülik. Az idézett szöveg előtt lévő sorok azt taglalják, hogy mindezek az értékek valaminek a következményei, amely után már szükségét érzi az ember, hogy magán túl lásson. Ez pedig nem kevesebb, mint a szeretet, az a szeretet, amely „hatalmában áll” minden embernek, és amely a sejtjeibe lett írva, és aminek gyakorlását csak elutasíthatja. Sajnos a hatalom az emberek számára: a vagyont, a mások legyőzését, az érdekek mozgatórugóit, szóvirágokkal felékesített hazugságokat, álságos jóakaratot, tehát mindent, ami nem igaz és nem őszinte, azt jelentik. De tény, hogy mindazok a tettek, amelyek hasonlítanak a jóhoz, még nem azok. Nagy kérdés: a csalárd dolgoknak létezhetnek- e hosszú távon olyan erejük, amelyek megjobbíthatják, élhetőbbé tehetik a világot, még ha látszatra nem is olyan rosszak? Erre a kérdésre egyetlen válasz lehet, NEM.

 

Az írás elején fókuszált kérdés így hangzik: „vajon van-e olyan pont, amely nem viszonylagos?” Nyugodtan ki lehet jelenteni, igenis van, még pedig a szeretet. Az igaz, önzetlenséget szülő szeretetnek nem szabadna viszonylagosnak lennie, annak mindig rendelkezésre kellene állnia, mert csak abban az esetben lehet helyes döntést hozni, akár egyénre, de az egész emberiségre vonatkozóan. És közben ekkor juthatunk el ahhoz a kérdéshez, hogy szükséges-e a világot kimozdítani, vagy elegendő a meglévőt megjobbítani? Talán mindenki érzi, hogy az utóbbi a helyes válasz, csakhogy szomorú, akik tehetnének valamit, azok tétlenek.

 

Lester R. Brown: „A világ helyzete” című, 1995-ben kiadott könyvében olvasható: „Az utóbbi években kirajzolódó tendenciák vegyes képet mutatnak az emberi jólét javulásáról... minden három gyermekből egy rosszul táplált, több mint egymilliárdnyi embernek nincs megfelelő ivóvize… A világnépesség teljes szegénységben élő hányada állandóan csökken, de abszolút száma tovább növekszik, és több mint egymillirádnyian – az emberiség egyötöde – vannak erre az állapotra ítélve.” Ennek a könyvnek a kiadása óta a helyzet csak tovább romlott. És, amikor azt állítják állami és kormányzati szinten, hogy a helyzet sokkal jobb, mint ő előttük ekkor, meg ekkor, az megtévesztő állítás, mert nem az adott állapotot önmagában vizsgálják (ami az abszolút szám), hanem az előző ciklushoz hasonlítják. Két különböző időszak adatai nem a tényleges mutatók, pontosan a közbeeső változások miatt.

Minden rossz ellenére, az emberi szellem csodálatos vívmányai elismerésre méltóak. Mégis, az eredmények nem kompenzálhatják azokat az elmarasztaló jelenségeket, amik nem hatnak ki a világ azon társadalmi osztályainak életére, akiknek a nyomor, az éhezés, a nélkülözés, az életük veszélyeztetettsége, a primitív szintű életforma az egyetlen kilátás. A rossz jelenlétének be kellene árnyékolnia minden jóérzésű ember életét, még akkor is, ha ő maga nem szenved hiányt semmiben sem, ugyanis a szeretet nem szenvedheti el mások nyomorát.

A békétlenség, a betegség, a vérontás nem korlátozódik pusztán egy bizonyos tartományra. A klímaváltozás okozta katasztrófák, természeti csapások, a hidegháború veszélyei és megannyi más, még a békésnek nevezhető területekre is rávetítik sötét árnyukat. És bizony, inkább rossz felé mozdul minden, mintsem a jó felé. Az emberiség gondolkodásának malmai változatlanul arra az alacsonyrendű ritmusra őrölnek, mint a letűnt korokban, és a cselekedeteket a mai napig ugyanazok a rideg rugók mozgatják, mint eddig bármikor. „Annyira ropja itt táncát az élet,/ Hogy már-már beáll a halál.” (Reisinger János: A világ ajánlása, részlet)



<
+
>
Kérjük, hogy a nagyobb méretben való megtekintéshez kattintson a képre!


A hozzászólás csak regisztrált felhasználóknak engedélyezett.
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!

Cikkel kapcsolatos hozzászólások, észrevételek:

Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.