2017. december 13., szerda,  Luca és Otília
 
 
 
 

Kreatív vita

[Kreatív vita]
2017. október 21., szombat
Könyörület
(Igaz történet alapján)
Szerző: Zsidov Magdolna
Az ember élete felosztható, szép, könnyű, küzdelmes és csodaváró időszakokra. A csodavárás az én életemben legtöbbször olyankor történik, amikor magamból kikiáltva egyetlen valakihez folyamodom, Hozzá, akit hiszek, időnként meg szégyenszemre elutasítok, amit rendszerint utólag nagyon megbánok. A dolgoknak ugyanis, amelyek velünk történnek, értelmük van meg értelmetlenségük. A sebek, a fájdalmak, a szenvedések, a gyötrő korszakok sokkal mélyebbek, áthatóbbak, mint a nyugalmas, örömteli időszakok. A szenvedés beleírja lenyomatát a lélekbe, ami könnyekben tör elő és lázadásban. A könnyek a kínszenvedés jelei, a lázadás pedig a tehetetlenségé. Amikor gyönyörűségünkben sírunk, az is fájdalom, hiszen a könny folyékony feloldódás, amely kihullik a lélek fogságából, és a hitben, a megelégedettségben, a boldog pillanatokban párolog el.

Képünk illusztráció! (Forrás: Light Force Network)

 

Életem során hányszor, de hányszor tettem fel a kérdést egy-egy keserves időszak során, hogy miért kellett átélnem a gyötrődés óráit, miért kellett nélkülöznöm a boldogságot, a meghitt, tiszta értékeket. Miért kellett csavargó módjára esdekelnem a szenvedésmentes percekért? Úgy hittem, mindahány ember létezik, joga van a boldogsághoz, hiszen önmaga világában mindenki kivételezett helyet tulajdonít magának, hiszen saját képében ő a középpont. Mindenki eljátssza a maga szerepét, tanult, bölcs, vagy éppenséggel ösztönös módon, de a legkevésbé valakire támaszkodva. Amikor egy égi, az emberi értelem számára felfoghatatlan hatalomhoz fordul segítségért az ember, akkor a legkevésbé számol azzal, hogy méltó-e a támogatására, és lesz-e elég türelme kivárni a választ. Saját tapasztalataimról tudok beszélni, ahogy gondolkodni is. Mert nem tagadhatom le, gyakran vitába szálltam az Égiekkel, hogy annyira rossznak látnak, amiért nem méltatnak könnyebb életre, magyarán, a szavak zsarolásával éltem.

 

Aztán szégyenszemre rá kellett ébrednem, hogy a követeléseimnek önös, gőgös szándéka van. Túl sokat hiszek magamról. Magunkat másokhoz, vagy saját magunkhoz viszonyítjuk, de legkevésbé sem a Legjobbhoz, akinek jóságáról még csak elképzelésünk sincs. A jóság fogalmát csak emberi mércével centizzük, földi relációban mérjük. Nem számolunk azzal, hogy ember itt, e földi létben csak isteni szándékot, a lelkiismeretet követve lehet jó, és nagylelkű. Kérdés, kik ezek, és vajon mennyien vannak, elérik a száznegyvennégyezret? – biblikus szám, misztikus tartalommal, de tény, hogy ők azok, akik jóra törekvők –, és vajon, kik a kiérdemeltek, akik találkozhatnak velük? Furcsa, felemelő és hihetetlen, de nekem megadatott, hogy találkoztam közülük egyel. Nekem lett egy angyalom. Én már tudom, hogy angyalok pedig léteznek, és köztünk élnek hófehér szárnyak nélkül, néha fáradtan, megtörten, könnyes arccal, mert ők is emberek. És ha színt vallanak, megláttatják valakivel magukat, akkor az elmondhatja magáról, hogy ő kiválasztott lett.

 

Az utóbbi években nagy kríziseket, nehéz esztendőket értem meg. Egyetlen rossz döntésem elég lett ahhoz, hogy felszámoljam addigi nyugodt életemet és elsodródjam a lét perifériájára. Banki adóságom nehéz, fáradságos munkával törlesztettem, mígnem erőm kijátszva, szívem dobbanását megtörve vártam valami csodára, ami megszabadít ettől a keserves élettől, még azt sem bánva, ha elhagyja lelkem az élet színterét, csak végre megnyugodhassak, és testem erejét ne a banki számlára, a feneketlen kút mélyére vessem. Mindig tudtam, hogy nem lehet nyerni veszteség nélkül, hogy nem lehet előbb felemelkedni, lesüllyedés helyett, hogy nem lehet a jót megismerni a rossz ismerete híján. Nincs világosság sötétség nélkül. Nincs feloldódás feszültég nélkül. Mindezek ellenére időnként lázadtam, és sehogyan sem akartam elfogadni ezeket a törvényszerűségeket.

 

Éjjel volt, az utolsó előtti napon, és bennem már minden elszakadt, csak a kitartás, a nagy-nagy akarat, ami hazavitt. De már aludni sem tudtam, a fáradtság annyira meggyötört, az értelmetlen munka annyira felemésztett, hogy még a fejemben is felborult a rend. Az éberség és az álom egyensúlyt vesztett. Elérkezett a végkimerülés órája. Már a csodában sem bíztam.

 

Másnap délelőtt, félig ébren, a tudat és a szellem felbomlásának határán csengett a telefonom. Utána nyúltam, ismeretlen szám jelent meg a kijelzőn.  Felvegyem, ne vegyem?  - tanakodtam. Egy belső hang megszólalt – vedd fel!  Mostanában többször hallottam ilyen figyelmeztető jelzést, ennek köszönhetően menekültem meg a közelmúltban is egy, akár halálos kimenetelű balesettől, és ezért fogadtam szót újfent most is a „hangnak”. Mint a későbbiekben kiderült, az angyalom jelentkezett, aki hosszú évtizedek óta a barátom is. Szerényen, halkan annyit mondott, hogy olyan összeghez jutott, amennyire maga sem számított, és úgy érzi, nekem nagy szükségem lenne segítségre, ezért kéri, fogadjam el együtt érző kéznyújtását. Szakadozott, fojtott, sírástól foszladozó hangon, annyit tudtam kinyögni, hogy köszönöm, köszönöm, köszönöm neked barátom és neked Istenem, hogy elküldted őt nekem. De hogyan hálálhatnám meg ezt a nagylelkűséget? Lehetőségem más nincs, csak kérni, hogy az őrangyala legyen mindig vele.

 

Nekem megadatott találkozni a csodával…



<
+
>
Kérjük, hogy a nagyobb méretben való megtekintéshez kattintson a képre!


A hozzászólás csak regisztrált felhasználóknak engedélyezett.
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!

Cikkel kapcsolatos hozzászólások, észrevételek:

Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.