2017. december 13., szerda,  Luca és Otília
 
 
 
 

Kreatív vita

[Kreatív vita]
2017. október 15., vasárnap
Hangtalanul
Szerző: Zsidov Magdolna
Úgy volt jelen, mint aki a lelkekbe lát. Hangtalanul figyelte. Az író várakozott, közben arra gondolt, bizonyára titkolózik, valami nagyon nincs a kedvére. Reménykedett, idő kérdése és meg fog szólalni, kérdez valamit, mond egy szót, amire elkezdődik a társalgás közöttük. De továbbra is a rezdületlen csend, pusztán törékeny jelenléte, ami biztos volt. Nem értette, máskor olyan könnyedén alakot ölt a téma, amire élénk eszmecsere jön közöttük létre. Most távolságot tartott, nem simult a gondolataihoz. Pedig az érdeklődéséhez kétség sem férhetett, hiszen mindig színt vall, de az sem kizárt, hogy neheztel rá valamiért, vagy csak egyszerűen nem akar véleményt nyilvánítani… teljesen mindegy, a lényegen nem változtat. Jaj, pedig most nagyobb szüksége lenne a gondolataira, mint eddig bármikor! Az író várt még egy ideig, de annyira izgatta ez a szótlanság, hogy végül mégis kitört belőle a kérdés.

Képünk illusztráció! (Forrás: Ardent Communications)

 

– Mi van veled, miért hallgatsz? Máskor, ha felolvasok neked, rögtön zúdítod rám az érzéseid. Tudod, bármit is tartasz rólam, az írásaimról, elmondhatod, hallgatok rád! – mondta, egy kicsit túl hangosan, ettől a hangerőtől maga is meglepődött.

 

– Azért hallgatok, mert tűnődöm, próbálom elkapni, mi lehetett az igazi szándékod ebben a novellában – hangzott a válasz, szokatlanul határozottan.

 

– Olyan nehezen emészthető dolgokat írtam, aminek a kifejtése ekkora megpróbáltatást jelent?

 

– Na, jó, nem köntörfalazok, tényleg komolyan gondolod, hogy az igazságot írtad le?  

 

– Igen… úgy hiszem… legalábbis a közelébe szerettem volna jutni az igazságnak.

 

– Az nem elég, hogy őszinte lehess, teljesen át kell magad adnod az igazságnak.

 

– Persze, te tudod mi az igazság…

 

– Igen tudom, az, amit nem hazudnak el az emberek.

 

– Tudom, hogy tudod, nem kérdeztem, kijelentettem.

 

– Én sem védekezésül, tényként mondtam.

– Akkor szerinted én hazudok?

 

– Nem éppen, csak annyit írtál le, amennyit sorozatszámra gyártanak az írók, hogy el tudják adni a könyvüket. Ne akarj felsorakozni mögéjük, te megfogadtad, hogy más leszel, és most mégis, mintha megfeledkeztél volna a magadnak tett ígéretedről.

 

– Ugyan, dehogy feledkeztem meg, csak ebben egy kicsit divatosabban írtam, tudod, olyan kortárs módon.

 

– Nincs olyan, hogy kortárs, ez egy kitalált formaiság, pusztán azért, hogy profánul írni ne legyen szégyen. Írni, csak egyféleképpen lehet, hitelesen, de ehhez nem szükséges lesüllyedni a posványba.  

 

– Csakhogy az írónak működtetnie kell a képzeletét, ami nem mindig gyönyörködtet, úgy ahogy az életben.

 

– Ha így gondolod, akkor nem vagy igazi író. Csak olyan, akikből tucatszám van. Azt hiszed, ennyi elég? Már nem fontos a célod, amit kitűztél magadnak, hogy te gondolatokat akarsz ébreszteni, hogy a lelkekre, a szívekre akarsz hatni? Hogy egyetlen törekvésed az igazság közvetítése… Mondd, mi történt veled, mi térített el a szándékodtól?

 

– Nem akarok ellenkezni veled, de nem várakozhatok életem végéig, ha azt akarom, hogy olvassanak, hogy az írásaim befussanak. Valamiből meg kell élnem, egyébként meg, az embereknek nem is annyira nagyon kell az igazság. Az embereket a színjáték sokkal jobban érdekli.

 

– Látod, most beletaláltál a lényegbe, az embereknek valóban nem kell az igazság, az terhes, attól manifesztálódik a lélekvesztett életük. Jusson eszedbe Pilátus beszélgetése Jézussal. Emlékszel a jelenetre?

 

– Hogyne emlékeznék, rendesen belém oltottad.

 

– Akkor jól tudod, mi történt, miután megkérdezte Pilátus Jézustól, hogy „Mi az igazság?” Bár a kérdést feltette, de a választ meg sem várta, faképnél hagyta. Rettegett attól, amit hallhat, félt, hogy napvilágra kerül az, ami bemocskolta, amivel szembesülhet, mert a bűn csak addig édes, amíg egyedül a vétkesnek van tudomása róla. Pilátus nem volt erkölcsi vakságban élő ember, tisztában volt minden hitványságával, de azt már kizárt dolognak tartotta, hogy ezzel más szembesítse, főleg úgy, hogy ő maga képviselte a törvényt. Pilátus értelmes ember volt, de hiteltelen, aki a hitelesség látszatát keltette, olyannak mutatta magát, mint akiktől szenved a Föld.  

 

– Én… én nem akartam hibázni, csak annyit írtam le, amit az ember magáról képzel, az pedig, majd’ mindig kiszínezése a valóságnak. Valahol olvastam, hogy ha az igazság öt sornál több, az már regény.  

 

– Látod, mindent tudsz, azt is, hogy az igazsághoz nem kell a sok beszéd, az igazságot tenni kell. És ne akarj megélni, bízd magad az igazságra, és életben maradsz. Az igazságnak nem kell megélni, az igazság maga az élet.

 

Az író erre nem tudott mit válaszolni, úgy érezte magát, mint a kérgétől lehántott fa. Lehanyatlott a feje, a szeme könnyes lett. Gyorsan a gép elé ült, a novelláját készült újra értékelni. Hirtelen felkapta a fejét, a tálcán maradt száraz kenyerére esett a tekintete. Elég lesz vacsorára. S míg tűnődött, újra a láthatatlan csendvászon telepedett a gondolataira.

 



<
+
>
Kérjük, hogy a nagyobb méretben való megtekintéshez kattintson a képre!


A hozzászólás csak regisztrált felhasználóknak engedélyezett.
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!

Cikkel kapcsolatos hozzászólások, észrevételek:

Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.