2017. június 27., kedd,  László
 
 
 
 

Kreatív via

[Kreatív vita]
2016. október 21., péntek
Színház
Anyám emlékére
Szerző: M. Szabó Mihály
„Megismételhetetlen színház vagyok, mint minden ember. Szereplőim mindazok, akikkel találkoztam. Ezt a pótolhatatlan és másolhatatlan színházat nagyra tartom mindenkiben.” (Konrád György)

Kepunk_illusztracio.jpg

 

1.

 

Alkonyodott. A férfi és az asszony remegő orrcimpával szívta magába a frissen vágott fű illatát. Az asszony néhány lépést előre sietett. A férfi a terasz alsó lépcsőjén állt. Éppen indulni készült, mikor a mama utána szólt a nyári konyha ajtajából, megszakítva a váratlanul beálló, feszélyező csendet:

 

– Nem baj kisfiam, megoldom valahogy! – mondta elhaló hangon. A férfi nem érkezett válaszolni, felesége már várta a terasz másik végénél. Határozott léptekkel elindult.

 

– Mama! Kedves Mama! – fuvolázta hátra az asszony a szürke homályban görnyedő alak felé –, ha a kicsi felébredne, csak tessék adni neki egy nyeletnyi teát!

 

– Jól van már no, tudom én azt! Én is felneveltem egyet! – dohogott a mama.

 

Lágy tavaszi szellő simogatta arcukat, kigyúltak a város fényei, a kontyosodó fák leveleinek árnyéka sötéten villódzott a szürke betonon. Csendben baktattak egymás mellett, a férfi és az asszony. Lépteik egyenletesen koppantak az utca kövezetén.

 

A kultúrház előtt néhányan még várakoztak, de ők is készültek bemenni. A jegyszedők unottan álldogáltak a nagyterem bejáratánál. A férfi előhúzta zsebéből a belépőjegyeket. Emberekkel teli nézőtér, a színház izgató-izgatott légköre, mondat- és parfümfoszlányok egyvelege, cukros staniclik csörgése fogadta őket. Átverekedték magukat a zsúfolt sorokon.

 

Hirtelen elült a zaj a teremben. Játszott néhány futamot a zongorakísérő, majd a bevezető ütemek dallamára színpadra lépő színész ismert sanzont adott elő. Produkcióját vastaps fogadta, a hölgyek egészen kipirultak, hátukon édes borzongás futkározott.

 

A színész köszörülte torkát, dús szemöldökét feljebb húzta, pózba merevedett. – Most elmondom önöknek legkedvesebb versemet – mondta.

 

„Éjente a halállal alszik,

nappalonkint mellette ül,

remegő keze vele parolázik

szüntelenül.”

 

– búgta bársonyos bariton hangján Csorba Győző Anyám című versének kezdő sorait.

 

A férfi lejjebb csúszott a széken, vállát a támlájának vetette. Homlokát kiverte a veríték. Az asszony ijedten nézte férje sápadt arcát.

 

2.

 

Éppen csak derengett a fény a szobában. A lámpaburát színes kendő takarta. A mama a kiságy fölé hajolt, nézte az alvó csecsemőt. – Drága szentem! – suttogta. A szomszéd szobából átszűrődött a TV hangja, majd férje szitkozódása hallatszott. A hangsúlyból tudta, labda került kedvenc csapata hálójába.

 

– Akkurvaéletbe! Ezt a töketlen bandát! – a bőrpapucs csattogott a mahagóni asztalon.

 

– Legalább itthon volna a másik kisunokám! – sóhajtotta ideát a mama. – Neked hiába is mondanám, mi nyomja a lelkemet, édes gyöngyöm, hiszen te még nagyon pici vagy.

 

A fotelbe roskadt. Végtelenül fáradtnak érezte magát. Kusza gondolatok kezdték kergetni egymást még eleven agyában.

 

„Az öregfiú hónapok óta iszik. Sőt! Az anyját is idehozná a nyakára! (Pedig ha tudná, mennyire gyűlöli!)”

 

„A fia egy követ fúj az apjával. ,Csakhaddhozzamama!’ – a hangja, Istenem, milyen idegen volt! Édes kisfiam!”

 

„Munkahelyén huszonhat évi becsületes munka után ma lopással gyanúsítja egy inci-finci eladólány (csak tudná, a torka miért ilyen száraz?!), és amikor a táskájából sorra kipakol mindent, a boltvezető és a kartársai előtt, és bebizonyosodik (amit ő amúgy is tudott!), hogy semmit nem vett el (hiszen a fiát is mindig arra tanította: ,A LOPÁS NAGYON NAGY BŰN!’), ahelyett, hogy bocsánatot kérne az a lány (mért tette ezt vele, miért csinálhatta?!) azt veti oda foghegyről: ,Akkor biztosan kitette a raktárban, mert közben beijedt!’ (Fázik. Fogai össze-összekoccannak a vacogástól.) Senki nem állt melléje. A boltvezető is csak annyit mondott: ,No, menjünk már haza!’”

 

„Soha senki le nem moshatja róla most már! (Mit?! Semmit!) Még most is visszhangzanak fülében a nyersen kopogó szavak: ,NO, MENJÜNK MÁR HAZA!’. Csak ennyit mondott, csak ennyit tudott mondani az, akivel együtt kezdtek dolgozni annak idején, és aki láthatta, tudja, hogy milyen eladó ő!”

 

„Reggeltől estig mosolyogni a vevőkre, mászni a létrára fel-le (nem úgy, mint ezek a csitrik, akik inkább azt mondják: ,Sajnos, elfogyott!’ – ha hozzáteszik egyáltalán, hogy sajnos), mosolyogni, ha esik, ha fúj – odakünn vagy odabenn, a lelkében… Az ő száját ilyesmi még soha el nem hagyta, tőle üres kézzel vevő el nem mehetett."

 

– Akkurvaéletbe! – hangzott ismét a másik szobából. A bőrpapucs ütemesen csattogott.

 

A kisbaba békésen szendergett ágyacskájában. Egy ideig nézte őt, de gondolatai újra meg újra elkalandoztak.

 

„Kislány korában boldog volt sokáig. Vitte apának az ebédet ki a földre. Mikor apa evett, csak nézte a szikár embert, hogy emeli, meg emeli gyorsan a kanalat a szájához. Apa odanyújtotta a lábast: ,Egyél kislányom, úgysem vagyok éhes!’ Aztán anya egyszer nagyon megverte bottal egy fel nem vett kabát miatt.”

 

Valami kattant hirtelen az agyában. Tekintete elhomályosodott. Szeretett volna sírni, de nem tudott.

 

Talán egy időben azzal, mikor a színész az „Anyám” szavalásába kezdett, levágott hintakötéllel kezében, bezárkózott a fürdőszobába.



<
+
>
Kérjük, hogy a nagyobb méretben való megtekintéshez kattintson a képre!


A hozzászólás csak regisztrált felhasználóknak engedélyezett.
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!

Cikkel kapcsolatos hozzászólások, észrevételek:

Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.