2018. december 19., szerda,  Viola
 
 
 
 

Címlap

[Publicisztika]
2018. december 05., szerda
Szemesi levelek napjainkban
Szerző: Füredi Ferenc
Ma bejelentették, hogy a CEU távozik. Nem kell sok szöveg, amit most le kell írnom, Nagy Bandó András Fészek klubban látott- hallott előadása után jutott eszembe.

Egyszerűen csodáltam. Ez a sokrétű tehetségű ember évtizedek óta mondja és írja az igazat. Csak én több, mint 25 éve figyelem munkásságát. Soha nem hallottam, olvastam tőle hazug mondatot. Ma is változatlan az ereje, az energiája. Felmerül bennem a kérdés: vajon meddig kell mondani az igazat ahhoz, hogy felébredjünk? Hogy ne csak akarjuk a változást, de tegyünk is érte? Vajon meddig bírják legjobbjaink türelemmel, erővel, energiával? Vajon határtalan az erejük, a türelmük? Nem tudom, hogy viselte el Esterházy Péter, hogy viseli el Spiró György, Dragomán György, Nádas Péter, Asperján György, Baranyi Ferenc, Sumonyi Papp Zoltán, Kolumbán, Rigó és többi nagy magyar író, költő (elnézést azoktól, akik neve most kimaradt), ide sorolva a tisztességeseket, a tiszta hittel igazat beszélőket, hogy a „közönség” napi 2-300 ezer like-ot ad egy Kasza Tibinek, Hajdú Péternek, Gáspár koporsókészítőnek, és sok-sok „senkinek”. Nézettségük 1-1,5 millió. Naponta. Azt hiszem, az igazán nagyokat nem érdekli ez a romlás. Nincs idejük, energiájuk a „senkikkel” foglalkozni. Jól teszik, igazuk van. Nem ér fel hozzájuk.  Nekem azonban fáj a színvonaltalanság, a hamis lojalítás, a nyílt hazudozás.  Miközben ide írok most is a facebookra, pontosan tudom, hogy idegen test vagyok itt minden írásommal együtt, ez a technika olyan idióta „kultúrát” ömlesztett a közönség nyakába, amely tönkretette az irodalmat.  Még csak az elején tartunk. Ráadásul a megmaradt, hittel írt politikai üzeneteink egymás között keringenek, de soha nem jut el a véleményünk a döntéshozókhoz. Néha azt érzem – bocsánat – ez valami pótlék, más szóval önkielégítés. Amit itt mondunk, elszáll a semmibe.  Hiszen az is elszáll, amit a kivételes tehetségeink mondanak, írnak! Hogy képesek írni, beszélni, mondani, megírni, előadni az igazságot egy ilyen embercsoportnak? Vajon hányan értik még a szavukat? A közelükben sem vagyok, és nem is lehetek... Mégis minden nap abba akarom hagyni ezt az egészet. Nekem már nincs ekkora hitem. És mégis újra és újra folytatom. Pedig elmegy a CEU. Vagyis nem látszik semmi eredmény. Mi hajt még? Egy könyv, amely egyszerre bemutatkozás 1993 után, és egyben búcsú. Ha nem tudok egy könyvet kiadatni, akkor is tovább írok, de már másképpen. Bár elvesztett hittel már, azt hiszem, nem szabad írni... Ez a kötet önmagában egy álom, szinte semmi realitása.  Versenyezni olyan „senkikkel”, akiktől minden nap azt érzem, hogy csak vereséget lehet szenvedni? És ha álom, legyen Párizs... egy élet álma. Ennyi. Lassan minden álomból keserű az ébredés. Nagyon tisztelem a kiváló magyar írókat.  De aki ma ki tud adni egy könyvet, annak nem igazán írni kell tudnia. Másfélmilliót le kell csapnia a kiadó elé. Ezt ma vagy az tudja összeszedni, aki még az ingyen kiadások világában befutott, és a szponzorok támogatják, vagy magára vállalja a kiadás, a terjesztés minden súlyos gondját. No és az, akinek gazdag keresztapja van, akkor is, ha analfabéta. Lassan eltűnik az Esterházyk világa. Elsöpri a Hajdú Pétereké. És ez ellen semmit senki nem tehet. Ezért ne értsetek félre: semmi bánat, semmi keserűség. Eljött a Trumpok és Orbánok világa. Kit érdekel, hogy nekem semmi közöm hozzá. Szabad úgy írnom, hogy „nekünk”?

 

Egyszerűen csodáltam. Ez a sokrétű tehetségű ember évtizedek óta mondja és írja az igazat.

Csak én több, mint 25 éve figyelem munkásságát.

Soha nem hallottam, olvastam tőle hazug mondatot.

Ma is változatlan az ereje, az energiája.

Felmerül bennem a kérdés: vajon meddig kell mondani az igazat ahhoz, hogy felébredjünk?

Hogy ne csak akarjuk a változást, de tegyünk is érte?

Vajon meddig bírják legjobbjaink türelemmel, erővel, energiával?

Vajon határtalan az erejük, a türelmük?

Nem tudom, hogy viselte el Esterházy Péter, hogy viseli el Spiró György, Dragomán György, Nádas Péter, Asperján György, Baranyi Ferenc, Sumonyi Papp Zoltán, Kolumbán, Rigó és többi nagy magyar író, költő (elnézést azoktól, akik neve most kimaradt), ide sorolva a tisztességeseket, a tiszta hittel igazat beszélőket, hogy a „közönség” napi 2-300 ezer like-ot ad egy Kasza Tibinek, Hajdú Péternek, Gáspár koporsókészítőnek, és sok-sok „senkinek”. Nézettségük 1-1,5 millió. Naponta.

Azt hiszem, az igazán nagyokat nem érdekli ez a romlás. Nincs idejük, energiájuk a „senkikkel” foglalkozni.

Jól teszik, igazuk van. Nem ér fel hozzájuk.

Nekem azonban fáj a színvonaltalanság, a hamis lojalítás, a nyílt hazudozás.

Miközben ide írok most is a facebookra, pontosan tudom, hogy idegen test vagyok itt minden írásommal együtt, ez a technika olyan idióta „kultúrát” ömlesztett a közönség nyakába, amely tönkretette az irodalmat.

Még csak az elején tartunk. Ráadásul a megmaradt, hittel írt politikai üzeneteink egymás között keringenek, de soha nem jut el a véleményünk a döntéshozókhoz.

Néha azt érzem – bocsánat – ez valami pótlék, más szóval önkielégítés. Amit itt mondunk, elszáll a semmibe.

Hiszen az is elszáll, amit a kivételes tehetségeink mondanak, írnak!

Hogy képesek írni, beszélni, mondani, megírni, előadni az igazságot egy ilyen embercsoportnak?

Vajon hányan értik még a szavukat?

A közelükben sem vagyok, és nem is lehetek...

Mégis minden nap abba akarom hagyni ezt az egészet. Nekem már nincs ekkora hitem. És mégis újra és újra folytatom.

Pedig elmegy a CEU. Vagyis nem látszik semmi eredmény.

Mi hajt még? Egy könyv, amely egyszerre bemutatkozás 1993 után, és egyben búcsú.

Ha nem tudok egy könyvet kiadatni, akkor is tovább írok, de már másképpen. Bár elvesztett hittel már, azt hiszem, nem szabad írni...

Ez a kötet önmagában egy álom, szinte semmi realitása.

Versenyezni olyan „senkikkel”, akiktől minden nap azt érzem, hogy csak vereséget lehet szenvedni?

És ha álom, legyen Párizs... egy élet álma.

Ennyi.

Lassan minden álomból keserű az ébredés.

Nagyon tisztelem a kiváló magyar írókat.

De aki ma ki tud adni egy könyvet, annak nem igazán írni kell tudnia.

Másfélmilliót le kell csapnia a kiadó elé.

Ezt ma vagy az tudja összeszedni, aki még az ingyen kiadások világában befutott, és a szponzorok támogatják, vagy magára vállalja a kiadás, a terjesztés minden súlyos gondját.

No és az, akinek gazdag keresztapja van, akkor is, ha analfabéta.

Lassan eltűnik az Esterházyk világa.

Elsöpri a Hajdú Pétereké.

És ez ellen semmit senki nem tehet.

Ezért ne értsetek félre: semmi bánat, semmi keserűség.

Eljött a Trumpok és Orbánok világa.

Kit érdekel, hogy nekem semmi közöm hozzá.

Szabad úgy írnom, hogy „nekünk”?



<
+
>
Kérjük, hogy a nagyobb méretben való megtekintéshez kattintson a képre!


A hozzászólás csak regisztrált felhasználóknak engedélyezett.
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!

Cikkel kapcsolatos hozzászólások, észrevételek:

Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.