2018. október 16., kedd,  Gál
 
 
 
 

Címlap

[Kreatív vita]
2018. február 11., vasárnap
A kisfiú csodája
Mese gyermekeknek és gyermeklelkű felnőtteknek
Szerző: Zsidov Magdolna
Ez a mese kezdődhetne úgy, hogy egyszer volt, meg hol nem volt, de ez nem lenne igaz, mert lehet tudni, mikor volt, és azt is, hogy hol. Éppen napjainkban esett meg, és hol máshol, mint a mi városunkban, Naplementében, ahol mostanság minden a fejetetejétől a talpáig fel lett túrva, kurta farkú malacok nélkül. Úgy hírlik, azért fordítgatják ki meg be, széltében, hosszában, hogy a Napnál is tündöklőbb legyen. Megsúgom, én ezt nem hiszem el, mert a hatalmas csillagot izzító tizenötmillió fokos, vakító fényt nehéz lenne überelni.

Képünk illusztráció! (Forrás: Filmkatalógus)

 

Igazándiból nem is a városról akarok beszélni, hanem a „hétszívű” kisfiúról. Bár ezt csak utólag tudtam meg róla, miután megismertem. Egy téli napon, a buszmegállóban tűnt fel nekem, amint várakozott a nagymamája körül ugrándozva.

 

Ennek a szóban forgó kisfiúnak csodálkozó, csillogó, nagy, barna szemei elvarázsoltak. El is döntöttem, hogy egy tegnapom, egy holnapom, én már csak megpróbálkozom a szeméből olvasással. És milyen könnyű dolgom lesz, még csak nem is kell hosszú vándorútra mennem, hamuba sült pogácsát sem kell sütnöm, mert bizony bajban lennék, hiszen senki nem hagyta rám a receptjét, és a vándorútról sincs térképem. 

 

Ami rögtön szembetűnt, hogy a kisfiúról le nem vette aggódó tekintetét a nagymamája. De a kisfiú még őszintén bízott a rohanó világban. Ezért nem tartott a robogó járművektől, az ideges emberektől, az egymást dobáló, üvöltöző gyerekektől, de a kövektől sem, amik a lába előtt gördültek tova, ha belerúgott, óvatosan, úgy, hogy senkit meg ne sértsen.

 

Történt egyszer, ahogy a buszra vártunk, megszólítottam a nagymamát. Hamar szót értettünk. Beszélgettünk a gyerekekről, a csínytevéseikről. És beszélgettünk a mesékről, a hétköznapiakról. És ezek nem szóltak semmilyen Piroskáról, sem a hétmérföldes csizmáról, de még csak Harry Potterről sem. Inkább a felnőttvilág riasztó történéseiről, amiket a valamikori gyerekek kovácsolnak.

 

A kisfiú, először csak hallgatta a beszélgetést, majd a szeme egyre jobban kikerekedett, érdeklődése kíváncsiságba fordult. Aztán egy szép napon már nem elégedett meg azzal, hogy figyel. A tekintete elárulta, hogy, amit hall, tovább szövi, és egy fantasztikus történetet kerekít ki belőle. Nem sokkal később már kérdéseket tett fel nekem, és én zavarba jöttem attól, mennyire okosan érdeklődik. Gondolkodtam, most úgy válaszoljak neki, mint gyereknek, vagy úgy, mint egy majdnem felnőttnek? De nem sokáig kellett tanakodnom, eloszlatott minden kétségemet, és megértettem, hogy egy felnőtt gyerekkel beszélgetek. Eszembe jutott Molnár Ferencnek, a Pál utcai fiúk írójának a regény megírása utáni gondolata, hogy „Leggonoszabb ember a gyerek”. Milyen ijesztő egy mondás, nem igaz? De nem ok nélkül mondta, mert a regénynek voltak valós alapjai, s azok bizony elég megrendítő képet festettek a gyerekvilágról. És, mi tagadás, van benne igazság, mert a gyerekek kegyetlen játékokat képesek kitalálni. Utánozzák a felnőtteket, akiket még nem értenek, de amiket tőlük látnak, azok időnként kétségbeejtőek.

 

Egy napon megkérdeztem Marcit – mert, mint kiderült, így hívják –, hogy szokta- e utánozni a felnőtteket? Ő, nagy komolyan azt válaszolta:

 

– Szoktam bizony, mert elárulom a néninek, minden gyerekben benne van a felnőtt is.

 

Meglepődtem érett válaszán, és nem tudtam erre mit válaszolni.

 

Hamarosan rájöttem, hogy jól gondoltam, Marci valóban rendkívüli gyerek. A nagymamája mondta, hogy ezen ne csodálkozzam, hiszen pici korától sokat van felnőttek között. Ő, a nagyon várt és meglepetésként érkezett arany alma, akinek mindenki nagyon örült. Értettem a választ és mégsem, mert, ha ez lenne a magyarázat, akkor akár lehetne olyan gyerek is, mint Molnár Ferenc mondásában. De a kifejező tekintete csupa tisztaság, csupa értelem volt, ami azt igazolta, hogy gyereklelkűnek maradt felnőttek között cseperedett. Vajon a tettei is ilyenek? Vajon ő mindig csak a jót, a szépet látja meg?

 

Meglepődtem, mintha a szememből kiolvasta volna, min tanakodom.

 

– Ne tessék hinni, hogy én nem veszem észre a rosszat, az igazságtalanságot! Nagyon is, és iszonyú dühös leszek tőle. A suliban is mindig rendre kiosztom a többieket, hogy viselkedjenek normálisan. Ezért mondják rám, hogy én hangadó vagyok.

 

– És ha te hangadó vagy, akkor mire hangolod a többieket? – kérdeztem kíváncsian.

– Csak a rendes viselkedésre és az igazságosságra – válaszolta magabiztosan.

 – Akkor te olyan vagy, mint az igazság vívóbajnoka.

– Arra tetszik gondolni, hogy harcolok az igazságért?

– Pontosan. De ígérd meg Marcikám, ha legközelebb találkozunk, elmesélsz nekem néhány történetet a te hangadásaidból! – kértem, mert bíztam benne, hogy egy-két története után már tudni fogom, mitől látom őt figyelemreméltónak.

– Elárulom, én mindig boldogan mesélek, főleg egy olyan kedves néninek, mint amilyennek tetszik lenni – válaszolta, és én meghatódtam.

 

Izgalommal vártam, vajon milyen történettel fog előállni Marci.

 

– Marcikám, ne húzzuk az időt, gyorsan fogj bele a történetedbe! – sürgettem a következő találkozásnál.

– Akkor elmesélem az egyik hangadásom, ami még akkor történt, amikor ovis voltam.

– Ha jól gondolom, mély nyomott hagyott benned, ha még mindig emlékszel rá.

– Én soha nem felejtem el azt, ha valakit bántanak. Olyankor mindig úgy érzem, hogy engem sértenek meg, és mindenáron segíteni akarok rajta.

– Ez nagyon értékes tulajdonság – néztem rá ámulattal.

– Szerintem ez nem tulajdonság, ez vagy van, vagy nincs. Aki átérzi a másokkal megesett jó,  vagy rossz dolgokat, csak az tud együtt örülni, vagy együtt sírni velük – válaszolta nagy komolyan.

 –Ez így igaz, de mesélj, kíváncsivá tettél!

– Szóval, úgy ötéves lehettem. Akkortájt figyeltem fel az egyik kislányra, a vörös hajú Zsuzskára. Elég különösen mutatott a sok vörös szeplővel és a riadt szemével. Feltűnt, hogy soha senkivel nem játszik, hanem elbújik egy sarokban, és csak a babáját szorongatja. Kíváncsi lettem, hogy miért rejtőzködik és miért szomorú mindig. Így értettem meg, hogy azért, mert csúfolják. Pulykatojásnak és vörös csirkének nevezik. Ő nem válaszolt soha, nem védekezett, csak elrohant a terem egyik sarkába sírdogálni. Úgy megesett a szívem rajta, hogy legközelebb mérgemben elkiáltottam magam: Ne bántsátok Zsuzskát, nem tehet róla. Egyedül az anyukája meg az apukája az oka, ők pöttyözték be, mert nekik így tetszik. De ti arról tehettek, hogy csúfolódók vagytok, mert nem veszitek észre a saját pöttyeiteket. Magamból kikelve beszéltem és elsírtam magam. De hirtelen mély csend lett, és sokan mások is elsírták magukat. Ami fontos, hogy soha többet nem csúfolták a Zsuzsikát, és mire kijártuk az ovit, addigra a szeplői is eltűntek. Biztos a szülei is megsajnálták, és inkább örökre lemosták az arcáról, gondoltam akkor.

 

Elérzékenyülten ránéztem.

 

– Nagyon meghatódtam ezen a meséden Marcikám, és arra gondoltam, így születnek a csodák. Ha esetleg van még ilyen meséd, örömmel meghallgatnám!

– Talán elmondom a legutóbbit, ami nemrégiben történt a suliban. Az egyik osztálytársam, a Gergő egy idő óta egyre közelebb hajolt a könyvhöz, mialatt olvasott. A tanító néni rászólt, hogy feltétlenül menjen el orvoshoz, mert lehet, hogy a látásával baj van. Két hét múlva Gergő meg is jelent szemüvegben. Tudni kell róla, hogy elég duci srác és a feje is ehhez mérten kerek. No, több sem kellett, a magukat „jópofának” tartó srácoknak, azonnal piszkálni kezdték. Pogácsafejű kobrának nevezték el, a lányok meg minden szünetben körbe visították, úgy nevettek rajta. Néhány nap után Gergő szemüveg nélkül jött iskolába. A tanító néni meg is kérdezte, hogy hová lett a szemüvege? Gergő nem árulkodott, eltitkolta az igazságot, de a gonoszkodók nem enyhültek iránta. Én meg azon törtem a fejem, hogyan védhetném meg. Legközelebb, amikor ismét szemüvegben jelent meg, azonnal lecsaptak rá. Ismét, mint hajdan Zsuzskánál, elkiáltottam magam, mert mindig felemelem a hangom, amikor valami felpiszkálja az igazságérzetem.

– Eszeteknél vagytok?  Ez kegyetlenség, amit tesztek, mert olyan dologért bántjátok Gergőt, amiről nem tehet. A látásával van baj, de nektek a szívetekkel, amiért gúnyoljátok. Egyébként is jól áll neki a szemüveg, még az arca is keskenyebb ettől. És, mintha megismétlődött volna az a régi történet, most is csönd lett, és néhány lány könnyes szemmel Gergőhöz lépett és megsimogatta, miközben dicsérték, hogy tényleg jól áll neki a szemüveg. Szóval, ennyi az én mesém – fejezte be Marci.

– De ugye többet nem csúfolták Gergőt? – kérdeztem.

– Nem, soha többet, és azóta a legjobb barátom.

– Látod Marcikám, így lehet barátokat szerezni. Én csak annyit mondok neked, amit te teszel, az a csodateremtés. Nagyon nagy szüksége van a világnak ilyen hangadókra, akik ki mernek állni az igazságért.

 

Mostanában már nem találkozom Marcival, busz helyett kerékpárra váltottam, ő pedig azóta már középiskolás lehet, de sosem felejtem el.

 

Városunkban lüktet, zajlik az élet, valamit mindig javítanak rajta. Az emberek rohannak, dühöngnek, lelkükben valami krízist élnek át, miközben várják a csodát. Miután megismertem Marcit, biztos vagyok benne, hogy ő mindig fog találni okot egy újabb és újabb csodára. És, ami fontos, ő már tudja, hogy az érzésekhez nem kell felnőni, azok vagy vannak, vagy nincsenek. A minél több tudáshoz, az értelemhez kell felnőni. Tudás nélkül ugyanis oktondi módon telik el az élet, jó tettek nélkül pedig siváran, elhidegülve, reménytelenül.

 



<
+
>
Kérjük, hogy a nagyobb méretben való megtekintéshez kattintson a képre!


A hozzászólás csak regisztrált felhasználóknak engedélyezett.
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!

Cikkel kapcsolatos hozzászólások, észrevételek:

Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.