2018. február 24., szombat,  Mátyás
 
 
 
 

Címlap

[Kreatív vita]
2018. február 03., szombat
Szemesi levelek
Szerző: Füredi Ferenc
Mi nemesebb feladata lehet írónak annál, minthogy emléket állítson a köznapi embereknek? Amikor a tisztelt olvasó elé tárom két, velem egykorú – azaz manapság 70 esztendős – középiskolai osztálytársam sűrített élettörténetét, nem az a célom, hogy (miként ma mondani szokás) „fényezzem” egy korosztály „dicsőségét”, amely, döntsék el önök, okkal vagy ok nélkül viseli a „nagy generáció” kétes értékű bélyegét.

Képünk illusztráció! (Forrás: Rockbook)

 

Ehhez a nagy generációhoz ismert egykori, és még ma is zenélő muzsikusok éppúgy tartoznak, ahogy filmrendezők, írók, költők, festők, politikusok és egyszerű, hétköznapi emberek.

 

Az ismertek élettörténetét, munkásságát még a nálunk fiatalabbak és idősebbek is, egyaránt fújják. Pedig ez a generáció nem csupán azért volt nagy, mert kinevelt önmaga soraiból jó néhány korszakos tehetséget, hanem azért, mert ismeretlen tagjai is hordozták azokat az értékeket, amelyeket a legkiválóbbak, vagy a szerencsésebbek, akiket a nyilvánosság ismer.

 

Az ismeretlenek közül szeretnék párat bemutatni, vezetéknév nélkül, de valódi keresztnévvel. Hordozták önmagukban egy már letűnt világ belső emberi értékeit, és a várva-várt megújulást.

 

Kati

Amikor megismertem, úgy 1961 őszén, nem láttam mást, csak egy napfényes mosolyú, kedves, vidéki lányt. Soha nem látszott rajta bánat, mindig mosolygott. Mi – pestiek és budaiak – sokáig az iskolában maradtunk. Ott tanultunk a következő napi órákra, majd kosárlabdaedzésekre jártunk, este későn értünk haza, és általában a mama elénk tette a vacsorát. Kati másképpen élt. Naponta előre megszabott időben ki kellett mennie a vasútállomásra, táskájában szorongatva a könyveket, a füzeteket, és mire hazaérkezett, már gyakorta – főleg téli, hideg estéken – besötétedett.

 

Otthon is volt mindig tennivalója. Tanult, aztán másnap hajnalban, amikor mi még morogva a másik oldalunkra fordultunk, ő már ott ült a vonaton, fáradtan, kétségbeesetten lapozta a „mára rendelt szent tananyagot”, ideges volt, mindig attól tartott, hogy a tanárok az első oldalt lapozzák fel – ahol a vezetékneve szerint nyilvántartották –, és kihívják felelni. Időnként remekül felkészült, ilyenkor nevetve ült vissza a jól megérdemelt osztályzattal a birtokában. Máskor nem sikerült a felkészülés. Kati vágott egy számomra máig nem feledhető arcot: egy grimasz jelent meg arcának gödreiben, és mosolyogva leült. Egyáltalán: Katit sose láttam bánatosnak, mindig mosolygott, de még többször nevetett.

 

Katit mindenki szerette, mosolyáért, kedvességéért, no és picit gömbölyded alakjáért. Aztán teltek az évek, és… elmúlt vagy ötven esztendő. Közben is láttam párszor őt, mindig úgy éreztem, hogy semmit sem változott. Azonban egy pénteken, pár évvel ezelőtt egy nagyon szép, hosszú, szőke, fürtös hajú lány lépett be az érettségi találkozónk színhelyére.

 

Lányt írtam, mert valóban lánynak nézett ki. Lefogyott, az alakja tökéletes volt, az arca megszépült. Azzal fogadtam, hogy „Kati, te csodálatos vagy!”

 

Eleinte éreztem, hogy nem veszi komolyan a szavaimat. Talán nem emlékezett vissza egykori önmagamra? Soha nem volt kenyerem az udvariaskodó bókolás. Aztán lassan megértette, hogy pontosan azt mondom, amit gondolok. Kértem, hogy meséljen az életéről. Ne várjanak se tőlem, se Kati élettörténetétől semmi rendkívülit.

 

Megházasodott, majd gyermeket szerettek volna. Nem sikerült se elsőre, se másodikra, se harmadikra… és itt már nincs értelme tovább számolni.

 

Egyik magzat meghalt a születése előtt, a másik éppen hogy csak megszületett, és…

 

A legutolsó terhességet negyvenkét esztendősen vállalta. Akkor sem sikerült.

 

Az a Kati, akit egykor megismertem, most sem sírt, most is mosolygott. Csak láttam egy tompa, megfáradt, megtört fényhalmot a szeme sarkában.

 

Ennyit mondott: vannak szép ruháim, szeretek öltözködni, csinosan járni, szeretek dolgozni. De valahogy, tudod, ez az élet így mégsem az igazi…

 

Köznapi történet. Egy tehetséges, kedves, közvetlen, mindig mosolygós ember szeme sarkában árnyékként ott kísért az élet minden kilátástalansága, az a tény, hogy nincs kinek átörökíteni a maga mosolyát, a maga kedvességét, minden elalszik ővele majdan örökre.

 

Bátortalanul felemeltem a kezem, hogy vigasztalóan – az életben egyszer, először és utoljára – megsimogassam a haját. Aztán nem mertem, mert már megint visszaváltoztam félhülye kamasszá, aki szégyelli emberi érzéseit, és főleg attól tart, hogy esetlen mozdulatát bárki félreértheti.

 

Nem segített volna ez a gesztus Kati bánatán. De mivel én nem tettem meg, ezért örökre úgy érzem, hogy adósa maradtam.

 

Már megtanultam, hogy soha nem szabad ütni. De még mindig nem tanultam meg a szeretetemet, az együttérzésemet kimutatni.

 

Laci

Laci pontosan úgy nézett ki, mint vagy negyven esztendeje. Szőke a haja, és kese, kicsit hajlott a háta, a jó öltöny is úgy áll rajta – Isten bocsássa meg a szavaimat – mint tehénen a gatya.

 

Az arca csupa mosoly, mint valaha, most is különleges szellemi lakoma a humora, tényleg, mintha ugyanolyan… De milyen is volt ez a Laci?

 

A város legszegényebb utcáinak egyikében született és élt. Ott, a Ceglédi úton. Egy helyiségből állt a lakás, együtt volt a konyha, a szoba, és a lakás sarkában felhalmozva ott állt a télire nehezen összegyűjtögetett szén.

 

A sarokban ült kezeit összekulcsolva Boriska, a legendás nagynéni.

 

Már akkor tudtuk, ha van szegény diák közöttünk, az a Laci. Ha van valaki, akinek lehet oka az elkeseredésre, az éppen ő.

 

Laci azonban sehogy sem akart elkeseredni, hiába ecseteltük neki „okosan” a reménytelen helyzetét.

 

Kopottas, de tiszta ruhájában minden tanítási napon megjelent – ez egyébként köreinkben nem volt általános –, és amiben azért megegyeztünk, ő sem volt éppen éltanuló. Folyvást nevetett és nevettetett.

 

Nevettetni mindig jobban szeretett, mint nevetni. Úgy hullottak belőle a tréfák, a vidám monológok, a nagyszerű, igazi pesti viccek, mint a ruhánkból a cérnaszálak, ha egy-egy délután megvadultan egymásnak estünk.

 

Laci nem fogta vissza magát, hogy finoman fogalmazzak. Képes volt felelés közben a bent lévő tanár modorosságait, szavajárását, mozdulatait kapásból és tökéletesen utánozni, aztán, ha a tanár nem vette észre a csínyt, az egész osztályt fojtogatta a röhögés, ha pedig észrevette a „tanerő” a tréfát, általában nem tudott rá haragudni.

 

Lacira soha senki nem tudott igazán haragudni. Ez azonban Lacinak csak az egyik tulajdonsága volt.

 

Amit ő egyszer elolvasott, azt soha nem felejtette el, ki merem mondani, az emlékezet tekintetében zseni volt, és ma is az.

 

Ez az ismeretanyag nem amolyan „bemagolt” tudás volt, hanem mindent, amit olvasott, képes volt logikai rendbe szedni. Ez lett a veszte az egyetemi felvételin. Mindent, amit a tárgyról tudott, le akart írni. Az írás azonban lassabb folyó, mint a gondolatok áramlata. Nem vették fel az egyetemre, miközben többet tudott jó néhány tudós professzornál. A mi Lacink bizonyára elkeseredett – gondolhatnák önök. Tévednek. Egyszerű dolgozója lett annak a Fővárosi Hivatalnak, amely felügyel arra, hogy hol kell netán kátyúzni, vagy hol hiányzik, netán hol téves egy közlekedési tábla.

 

Laci ezt a munkát végezte felelősséggel, és kitartó szorgalommal 1965 óta a nyugdíjazásáig.

 

Emlékezete? Nem romlott, hanem sokat javult. Nézetem szerint az ország egyik legtöbbet tudó embere. Humora, mosolya a régi. Nem zavarta, és nem lázadt az ellen, hogy nála ezerszer gyöngébb képességű emberek hatalmas összegeket kerestek, miközben ő arra ügyelt, hogy biztonságosan közlekedhessünk.

 

Egyik napról a másikra az egyébként ateista emberből igaz, elkötelezett hívő lett. Toleráns, senkire sem akarja rákényszeríteni a maga hitét.

 

Mi, többiek, pedig irigyeljük, mert érezzük és tudjuk, hogy ez a hit sok mindenhez erőt ad neki, erőt ahhoz, hogy szép családi életet éljen, hogy becsülettel nevelje két fogadott gyermekét, és továbbadjon számukra minden emberi értéket. És ma is vidám, nevet, mosolyog, ontja a szellemes mondásokat.

 

Én pedig hallgatom, nevetek, közben sajnálom a hazámat.

 



<
+
>
Kérjük, hogy a nagyobb méretben való megtekintéshez kattintson a képre!


A hozzászólás csak regisztrált felhasználóknak engedélyezett.
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!

Cikkel kapcsolatos hozzászólások, észrevételek:

Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.