2017. szeptember 19., kedd,  Vilhelmina
 
 
 
 

Címlap

[Publicisztika]
2017. július 25., kedd
Ahol élek, az az én hazám
Szerző: Zsidov Magdolna
Szófrázisokkal kezdem: magyar vagyok, magyarnak születtem, ide fogantam, itt akarok boldogulni. Azt, hogy magyar lettem, az mennyire dicsőség, mennyire sorsszerűség, vagy csak véletlen, nem tudom, de az kizárt dolog, hogy bárki is tudja, mert ha tudja, akkor nem is evilági. Ezzel a „nemtudással” vagyok boldog – nem írom, hogy büszke, mert a büszke szó számomra pejoratív, és ez is megérne, no nem egy „misét”, hanem néhány gondolatot, de ezt most kihagyom –, hogy magyar lettem, hogy ez az ország lett hozzám rendelve.

Amikor még szent volt a "nemzet" fogalma...

 

Én evilági vagyok, benne élek ennek az országnak a vérkeringésében. Próbálok őszintén élni, nyitott szemmel, tiszta szívvel, értelemmel vizsgálódni, ezért megszűröm a gondolataimat, a véleményem, de országom minden eseményét ugyancsak – mégsem sikerül kiszűrnöm az igazságot. Lehet, hogy nem vagyok elég okos, nem vagyok elég bölcs, de hiába, azzal a képességgel, amivel rendelkezem, azzal kell értékelnem, azzal kell integrálódnom – ha hagynak?! Ha hagynak, akkor elégedett vagyok, és látok reményt a boldogulásra.

 

Nekem sok minden nem tetszik, ezért van néhány dolog, amivel nem vagyok elégedett. Például nem tetszik, hogy mostanság úton, útfélen, gazban és virágban, dohányboltban és kultúrában, mindenütt azt kell olvasnom, hallanom, hogy „nemzeti”. Bibliát olvasó és ismerő ember vagyok, ismerem Isten kijelentését arról, hogy az ő nevét a számra hiába ne vegyem. Be is tartom szigorúan, mert szent, mert egy magasabb rendű fogalom, amit akár elhisz valaki, akár nem, de tisztelni „kénytelen”, ha egy kicsit is ismeri a Bibliában tett, Istennek az emberi életre vonatkozó etikai kijelentéseit.

 

Azt hallom az utóbbi időben, hogy a haza szó szent, tisztelni és becsülni kell! Ezzel tisztában vagyok, s hogy mégis megrendüléssel fogadom, annak az az oka, hogy otthon, a szüleimtől is ezt hallottam, ezt kaptam útravalónak. Ezért sem ér ez a szövegnyomás az ismeretlen meglepetésével, de mostanra már kezd túl sok lenni, ahogy annak idején, apám figyelmeztetése a magatartásomra vonatkozóan. Tiltakoztam e „lelki terror ellen”, ahogy most is tiltakozom, mert már kezd terhes lenni, hogy óvodás szinten, szájba rágósan figyelmeztetnek arra, ne felejtsem, hogy magyar és nemzeti vagyok, és nemzeti árut tartok a kezemben, ami lehet, hogy nem is annyira nemzeti, csak egy példával élve: mint ismert, a dohány sem őshonos nálunk. Az is tény, hogy amit jártunkban, keltünkben, „agyba-főbe” emlegetnek, az nem csak megszilárdulhat az emberben, de elcsépelté is válhat, olyannyira, hogy már nem is reagál rá az állampolgár, de még a kettős sem…

 

Számomra a nemzet, a haza komoly dolog, ebben a tudatban szeretnék élni, és nem visszaélni. Ami igaz, ezek a szavak oly szentek, hogy a percenkénti emlegetése, a plakátokon, üzleteken, intézményeken ékeskedve már erejükkel meggyengülten, csak szavakká minősülnek, veszítve eredeti jelentésükből. 

 

Érdemes lenne feltenni a kérdést, hogy akad-e valaki, aki teljes szívéből, őszintén kijelentheti, hogy ő pusztán ezektől a szavaktól érzi magát jobban, és érzi-e magát értékesebb magyarnak? Vagy inkább attól, hogy olyan identitással, olyan nemzeti-kormányzati figyelemmel őrzik az országa jövőjét, ahol méltó módon, tiszta szándékkal képviselik a nemzetet, az egyének sorsát, hogy aztán ennek hatására azt érezhessék, hogy közük van a hazájukhoz.

 



<
+
>
Kérjük, hogy a nagyobb méretben való megtekintéshez kattintson a képre!


A hozzászólás csak regisztrált felhasználóknak engedélyezett.
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!

Cikkel kapcsolatos hozzászólások, észrevételek:

Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.